Rákosi és a Tragédia

A Rákosi-korszak legnagyobb színházi sikere üvöltözéssel kezdődött, és azzal is végződött. De a részleteket homály fedi, ugyanis a résztvevők különféleképpen idézték fel a történteket. Gáspár Margit, az operettszínház akkori vezetőjének elmondása szerint Az ember tragédiája felújításának tervét először ő vetette fel 1953-ban a népművelésért felelős Révai Józsefnek, amire Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója hevesen tiltakozni kezdett. Major viszont úgy emlékezett vissza, a hatalomnál ő verekedte ki a bemutatót. Annyi bizonyos, a pártvezetés nem örült az ötletnek, pedig a Tragédiát akkor már hatévnyi szilencium sújtotta.

Vörös posztó

A fordulat évében, 1948 elején Madách műve váratlanul lekerült a Nemzeti Színház műsoráról. A kommunista kultúrpolitika eredetileg a darab hosszú, több évtizedes száműzésére készült.

A díszleteket, szövegkönyveket eltüntették, a művet törölték a kötelező olvasmányok listájáról, kiadását megtiltották. A Tragédia vörös posztó lett a szocreál ideológusainak szemében, és magyarázat bőséggel akadt: világképe nem csupán túlhaladott, hanem reakciós. A biblikus keret, a pesszimista jövőkép, a bárgyúnak és elvtelennek ábrázolt tömeg, Ádám idealizmusa, Lucifer cinizmusa pont az ellentéte mindannak, amire a hatalom nevelni akar. Külön szálka volt a „falanszter”-szín. Révai és Lukács jól tudta, hogy a költő keserű szocializmuskarikatúrája és a szovjet típusú berendezkedés közötti párhuzamépítés cseppet sem erőltetett.

A kíméletlen kollektivizálás, az arctalan, lódenkabátos nincstelenség, a kulturális élet sematikussága, a polgári értelmiség megszégyenítése, meghurcolása látnoki színben tüntette volna fel Madáchot. Rákosi diktatúrájában valósággá vált, hogy Michelangelo széklábat farag, Platón nyájat őriz, és Luther kazánt fűt.

A kegyelemdöfést a Tragédia színháztörténeti múltja adta meg. A Horthy-korszakban a mű ideológiai mintadarabbá vált. Az első számú nemzeti-keresztény misztériumot folyamatosan műsoron tartották, és maga a kormányzó is előszeretettel látogatta a bemutatókat. Készült Tragédia-hangjáték, -lemez, Madách-film és tudós kommentárok hosszú sora.

A háború után hazatérő moszkoviták jól ismerték a darab hírhedett német karrierjét. Az 1937-es hamburgi bemutató már a Szovjetunió elleni uszítást szolgálta: a falanszter díszleteire cirill betűket festetett a goebbelsi propaganda.

Rákosi személyes, engesztelhetetlen haragot táplált Az ember tragédiájával szemben. Az írószövetségben (!) arról beszélt a párttagságnak, hogy a mű betiltása helyes lépés volt, újbóli színrevitele pedig puszta provokáció lenne. De a bölcsebb elmék (Révai, Lukács, Darvas) belátták, hogy Madáchot ezzel aligha lehet leretusálni a nemzeti klasszikusok tablójáról. A harmincas-negyvenes évek Tragédia-előadásainak emléke eleven, és a családi könyvespolcok – a polgári élet mementójaként – százezernyi Madách-példányt rejtenek. Célszerűbb a művet átértelmezni, és ezt az utat a politikai fordulat is járhatóvá tette. 1953 márciusában meghalt Sztálin, és nyitottabbá vált a politikai légkör: a párt a nagyobb művészi szabadság mellé állt. Nagy Imre másfél éves miniszterelnöksége idején ezért jelenhetett meg a Tragédia, és a Nemzeti Színház ezért mutathatta be a darabot. Közben az akadémiai irodalomtörténet-írás átmaszkírozta magát vádlóból védővé: hozzálátott Madách óvatos rehabilitálásához.

A drámai költeményt nem elvetni kell, hanem visszakaparintani a burzsoá, fasiszta reakciótól. Hiszen a költő mentségére szolgál, hogy a bukott forradalom után nem festhetett rózsaszínű jövőt, vidéki remeteségében nem láthatta előre a nagyvárosi proletariátus világrengető harcát. Ádám sem egyforma csalódottsággal távozik az egyes történelmi színekből, így a falanszter helyett a párizsi forradalom lelkesült megálmodóját, Keplert és London kapitalizmuskritikáját kell előtérbe helyezni.

1954-ben a Nemzeti Színház három rendezője, Gellért Endre, Major Tamás és Marton Endre ideológiai alibikkel felszerelkezve láthatott munkához. Igaz, Major neve inkább politikai biztosítékot jelentett a merész vállalkozáshoz, az előadás szellemi atyja, főrendezője Gellért Endre volt. A hónapokig tartó töprengés nehezen hozott eredményt: hogyan lehetne a „liberális-kozmopolita” látszat mögött a nemzeti szabadságvágy eszményét kidomborítani, hogyan lehet a Nemzetiben, a kulturális átnevelés szentélyében megszelídíteni a Lucifer sugallta álomképek keserű történelmi iróniáját? Teljesíthető feladat-e szocialista realista előadást kreálni egy nem szocialista realista drámából? Szerencsére a kézenfekvő megoldást, a szöveg drasztikus meghúzását elvetették, és árnyalt, szakmailag tisztességes eszközök után néztek.

Okos húzás

És a korabeli kritikák, visszaemlékezések, az elsöprő közönségsiker azt bizonyítja, értékes munkát végeztek.

A megszokott egyharmados arány helyett a szöveg alig egynegyedét hagyták el, a négyórás előadás során a kínosnak vélt színek is szinte hiánytalanul szerepeltek. Az előadásban – mint Marton megjegyzi – az eddigi barokk miszticizmust a reneszánsz realizmusa váltja fel, a múlt jeleneteinél ezt szolgálják a puritán díszletek, kosztümök. A jövő jelenetei viszont víziószerűvé válnak, rossz álomnak tűnnek. A szünetek ritmusa is semlegesítette a kényes biblikus és utópikus színeket, így a forradalmi Párizs és London lelketlen pénzvilága került a középpontba. Okos és hatásos húzás volt a három rendező szeme előtt cserélődő kettős szereposztás is. Az 1955. január 7-ei premieren a drámaibb színészi felfogás debütál: Básti Lajos (Ádám), Lukács Margit (Éva), Major Tamás (Lucifer), majd néhány napra rá a líraibb is bemutatkozott Bessenyei Ferenc (Ádám), Szörényi Éva (Éva) és Ungvári László (Lucifer) főszereplésével.

Rákosi Mátyás nem jelent meg a Tragédia bemutatóján, mert Moszkvában tárgyalt, de egy hónapra rá személyesen is ellenőrizte, mi folyik a Nemzeti Színházban. Molnár Gál Péter visszaemlékezése szerint a diktátor mindvégig rendkívül ingerülten viselkedett.

A díszpáholyban dühösen magyarázta kifogásait Majornak. Az igazgató tapintatosan figyelmeztette, inkább az előadásra figyeljen. Rákosi erre felpattant, mondván, kívülről tudja a darabot, és bármelyik szerepét (!) el tudná játszani. A második szín után már Marton Endrét és Gellért Endrét is berendelte.

A színház szalonjában csapkodott, üvöltözött, tiltakozott a Tragédia további előadásai ellen. A párizsi szín Marseillaise alatt is jól hallható volt bömbölése: „Ez a prolikat nem érdekli!” Ekkor hangzott el szállóigévé lett fenyegetése is: „Maguknak csak az a szerencséjük, hogy nem szeretek művészt börtönben látni.”

Rákosit külön bőszítette, hogy a darab nem csupán a fővárosi értelmiség körében aratott sikert. A Blaha Lujza téri pénztárak előtt kígyózó sorok, a vidékről, gyárakból, üzemekből érkező tömeges, teljesíthetetlen számú jegyigénylés azt mutatta, a prolikat is érdekli az előadás. Az ember tragédiájának népszerűsége a kultúrforradalom – a feszített tempójú, szovjet mintájú ideológiai átnevelés – kudarcát jelképezte. A zajos sikert egy Moszkvából küldött revizor (bizonyos Gromov elvtárs) is ellenőrizte, és arra jutott, hogy mondanivalója a legkevésbé sincs összhangban az elvárt kulturális irányvonallal. Műsoron tartása olyan, mint ha a Rákóczi úton a szocializmust építenék, de a mellékutcákban a kapitalizmust.

Töprengő Madách

Valószínűleg a hatalmában újra megizmosodó Rákosi maga rendelte el a Tragédia betiltását. A darab harminchárom előadás után váratlanul lekerült a Nemzeti repertoárjáról. Major Tamásnak – mint a központi bizottság tagjának – később annyit sikerült elérnie, hogy márciustól az évad végéig havonta kétszer-háromszor még eljátszhatták. Az „irodalomtörténet” újból köpönyeget váltott, és ideológiai muníciót kínált a darab betiltásához. A Szabad Nép áprilisban közli Lukács György terjedelmes különvéleményét, amelyben elutasítja Madách világát és a Tragédia színrevitelét. Egy évre rá a forradalom elsöpörte pártos nézeteit, ahogy Rákosi diktatúráját is.

A Nemzeti 1957 márciusában tűzi újból műsorra a Tragédiát – változatlan rendezésben és (az emigrációt választó Szörényi Éva kivételével) változatlan szereposztásban. A következő felújítást Gellért Endre már nem élte meg – 1960 tavaszán öngyilkos lett –, de korszerű rendezői koncepciója máig hat. Felismerte, hogy minden szereplő mögött a töprengő Madách rejlik, a Tragédia nem az Úr és Lucifer vetélkedéséről, hanem a Földön csetlő-botló örök Emberről szól. És volt politikai és művészi bátorsága a nehezebb úthoz: Madáchra gondolva nem hallgattatta el a tagadás ősi Szellemét – „Csak addig Isten képe a kebel, / Míg kétkedik, feljebb tör és csatáz.”