Radnóti 100
Ígértem néhány hete, a Radnóti-dömping közepén, hogy ha érkezésem lesz, beszámolok a Petőfi Irodalmi Múzeum Radnóti-kiállításáról is: ideje hát szavamnak állni.
Kicsi, kéttermes kamarakiállítás az egész (rögtön a lépcső végén, ahol általában az időszaki képzőművészeti kiállítások szoktak megesni – grafikákat, fotókat, ex libriseket nézhettünk ott az utóbbi időkben), de végigggondolt, felépített, elegáns az egész. A teret nyolcegységnyi üvegtabló tagolja különös útvesztővé (emellett a falakon is vannak kiállítási tárgyak, ismertető szövegek), ezáltal a látogató egyszerre érzi végletesen elveszettnek magát (el is tévedne bizonnyal, ha a táblák nem volnának megszámozva), és egyszerre van igazán biztonságban – hisz minden oly világos, oly átlátható. Mintha a Radnóti-életmű különös kettőssége (amely az egyre fenyegetőbb társadalmi viszonyokat egyre tisztább formákkal próbálja ellensúlyozni) ihlette volna a kiállítás tervezőit; mindenesetre telitalálat, amit csináltak.
A fényképeké itt a főszerep, közöttük sok alig vagy egyáltalán nem ismert. Fotók, egy fájdalmasan rövid élet dokumentumai: fotók, amelyek természetüknél fogva békességes, csaknem boldog világot mutatnak. Egy jól fésült kisfiút, vidám sihedert, messze révedő ifjút, alkotó fiatal költőt. És családtagokat, barátokat, ismerősöket – kirándulásokon, nyaralásokon, külhoni tanulmányúton, lakásszentelőn, szociológiai gyűjtőmunkán.
Radnóti Miklós kortársai között. Egy nagyra hivatott nemzedék tehetséges tagjai. Írók, költők, kritikusok, festők. Akár még ma is élhetnének. (Ahogy Gyarmati Fanni teszi, ugyanabban a Pozsonyi úti lakásban, ahová a költővel együtt költözött a harmincas években.) Ám többségük több mint hatvan éve halott. Egy nagyra hivatott, de halálra ítélt nemzedék tagjai ők, akik a pompeji strázsa erkölcsi tisztaságával várták, hogy sorsuk beteljesedjen.
Ma is van ok a megrendülésre.
