Pygmalion

Bernard Shaw csaknem százesztendős örökbecsűjét tűzte műsorára a Radnóti Színház. Ismerve a művet és a teátrumot, borítékolható volt a siker. Most, hogy már láttam, csak annyit tennék hozzá: így legyen öttalálatosom a lottón. (Ambicionálom egyébként.)

Régóta sejtem, hogy az utóbbi évtized a fordítók évtizede a magyar színház történetében. Komoly újrafordítási láz tört ki színi világunkban, klasszikusnak számító, szent szövegeket alakítottak át, alkottak újra a mai fordítók, voltaképpen új műalkotást hozva létre így. Nádasdy Ádám, Várady Szabolcs, Hamvai Kornél, Varró Dániel és a többiek bátran áttörték a klasszicizáló falakat, és huszonegyedik századira hangszerelték régi idők darabjait. Pontosan ez történik itt is, a Radnótiban, ahol az új szöveg a főszereplő. Pestnek nincsenek jól elkülöníthető nyelvjárásai, a vidékieket (a szögedit vagy a pálócot) itt nem lehet használni, Nádasdy tehát a városi szleng finom variációin játszik, pazarul.

Mint ahogy pazar az egész társulat. Lubickolnak a szövegben, minden apró lehetőséget kihoznak belőle. Szervét Tibor Higgins professzor, Bálint András Pickering, Szombathy Gyula Doolittle, Csomós Mari Higginsné (nem feleség, anya) szerepében parádézik, és Petrik Andrea is derekasan megküzd Eliza szerepével és Audrey Hepburn árnyával. (Még akkor is, ha elődje énekes szerephez tátogott.) Mindenki jó, ahogy a Radnótiban jóni szok – Valló Péter behunyt szemmel tud ilyet rendezni –, de Kováts Adél Pearce-né szerepében egyszerűen zseniális. Annyira ott van, annyira egész, hogy még azokat a jeleneteket is eluralja, ahol nincs is színen. Egy egész élet benne van szavaiban, mozdulataiban, mindent tudunk az értékrendjéről, az érzéseiről, a szokásairól, belső küzdelméről, mindenéről. Még szegény Pearce-ről is, isten nyugosztalja, pedig egyetlen szó nem esik róla a darabban.

Bravó, ennyit mondanék.