Puskaport szagolni

Az biztos, hogy a második világháború észak-afrikai harcterének felderítetlen ütközete, résztvevője, csatája nem maradt. Elképesztő részletességgel adatolt mondatokból tudjuk meg, hogy az Egyesült Államok partra szálló expedíciós hadseregében minden ezer katonára hat légycsapót is be kellett hajózni; hogy a sikeres, nagy hadvezér, Eisenhower két évvel korábban még csak alezredes volt, és soha életében egy szakaszt sem vezetett csatába; hogy az amerikai katonák a vichyi kormányhoz tartozó franciákkal való találkozásra két mondattal készültek: 1. „Én a barátod vagyok.” 2. „Ha ellenállsz, lelőlek.”

A helybeli újság viszont angol társalgási rovatot indított ilyen példamondatokkal: „Nem, uram, én férjes asszony vagyok...”

Öt hadsereg kavart a homokban: a németek és az olaszok (tengelyhatalmak), az angol és amerikai (szövetséges) erők, valamint a német befolyás alatt álló, majd frontot váltott franciák. A partra szállt amerikaiak kezdők voltak a többiekhez képest, és ezért nagyon sok szenvedéssel fizettek meg. Előre három méter – legalább egy katona életébe került. (A hátországnak fogalma sem volt a sivatagi pokolról, a karácsonyi csomagokban sűrűn jött a hetek óta vizet sem látott katonáknak a fürdőköpeny, házipapucs... )

Az együttműködő nemzetek között is dúlt a bizalmatlanság. Az angolok lenézték a tapasztalatlan amerikaiakat, őket viszont sértette a brit gőg és militáris merevség. A franciákban egyikük sem bízott. Hasonlóan egyenlőtlen volt a német–olasz viszony is.

A harc feltétele a sikeres logisztika volt. Egy amerikai katona felszerelés- és ellátmányigénye havonta 13 tonnát tett ki! Egy gyaloghadosztály 111 tonna lőszert használt el egy átlagos harctéri napon! Ehhez bizony az USA csúcsra járatott ipara, kapacitása kellett.

Az alapos, érdekes könyv képes rá, hogy teljesen megváltoztassa nézeteinket a háborúról.

(Rick Atkinson: Hajnali hadsereg. Az észak-afrikai háború 1942–1943. Fordította: Kállai Tibor. Gabó Kiadó.)