Pesttől Hollywoodig

– Hogyan lett a nagyapja, Marton Sándor (1871–1938) irodalmi ügynök?

– Ügyvédként a szellemi tulajdonjogokra szakosodott, egyik fő résztvevője volt a hágai szerzői jogi kongresszusnak, ahol kidolgozták az irodalmi művek védelméről szóló, ma is használatos szabályozások alapelveit. Gyakran megfordult New Yorkban. Én a nyolcvanas években csatlakoztam az ügynökséghez, Bözsi nagynéném (1902–1992) alatt. Õ élete végéig dolgozott. kilencvenévesen, egy telefonhívás kellős közepén halt meg. Ma is az 1912-es céges logót használjuk. Gyönyörű art deco grafika. George nagybátyám (1899–1979) képviselte Vicki Baum (Grand Hotel) műveit. Bözsi adta el Lubitschnak László Miklós Illatszertár című darabjának megfilmesítési jogát (Edmund Paukerrel, született Pók Ödönnel együtt – K. L.). Ebből készült a Saroküzlet (1940) című Lubitsch-film James Stewart főszereplésével.

– Édesapja, Andrew Marton (1904–1992) Amerikába emigrált, de a húszas évek második felében visszajött, és a berlini UFA filmgyár vágója lett. Az 1933-as náci hatalomátvétel után is ott maradt. Meddig?

– A körülményekhez képest elég sokáig, 1937-ig. Már az összes zsidó barátja emigrált, de mivel elsőrangú filmvágó volt, megengedték neki, hogy ő állítsa össze a stúdió nagy költségvetésű filmjeit, amelyek a Harmadik Birodalmat dicsőítették. Még egy SS-testőrt is kapott maga mellé, hogy ne essen bántódása! A vágószobák ajtaján kör alakú ablakok voltak. Egyszer rázárták az ajtót, és ő csak annyit látott az üvegen keresztül, hogy Hitler bevonul a vetítőterembe. Leni Riefenstahl akkoriban készítette az olimpiáról szóló filmjét, s a nyers musztereket jött megnézni a Führer.

– Vágóként dolgozott a Leni Riefenstahl főszereplésével készült „hegyi filmekben” is. Ez népszerű mozis műfaj volt akkoriban, az árja ember fittségét és a német táj misztikumát hirdette.

– A szüleim gyakran vettek részt hegyi expedíciókban. Rendszerint a kollégái szóltak apámnak, hogy jöjjön, mert forgatni kell. Az egyik ilyen túra a svájci Alpokba vezetett. Teljesen semleges, tudományos célú utazás volt. Riefenstahl is velük ment, és amint felértek a csúcsra, kitűzött egy horogkeresztes zászlót! A berlini korszaknak úgy lett vége: a náci párttól leszóltak apámnak, hogy már nem tudják garantálni a testi épségét, azonnal távoznia kell. Anyámmal az éjszaka kellős közepén összecsomagoltak, és autón elmenekültek az országból.

– De előbb még a Himalája magaslataira is eljutottak, a Himalája démonai (1934) című film stábjában.

– Apámnak odafent folyton meg kellett gyújtania egy gyufát, hogy ellenőrizze, van-e elég oxigén a levegőben. Az ott forgatott felvételeket az ötvenes években visszavásárolta az UFA-tól, és bedolgozta a Vihar Tibet felett (1952) című filmjébe, amely nagy hatással volt a tizenkét éves Martin Scorsesére. Amikor saját tibeti filmjét, a Kundunt népszerűsítette, lépten-nyomon azt magyarázta az amerikai sajtónak, hogy egy Andrew Marton nevezetű pasas filmje inspirálta.

– A fehérterror idején Andrást küldte el a család vidékre, hogy szerezzen elemózsiát a gazdáktól. Egyik ilyen gyalogútja alkalmával az orgoványi erdőben felakasztott zsidókra lelt. Elmondása szerint gyerekeket is látott a fákon lógni. Milyen emlékek éltek a családban a zsidóüldözésről?

– Nagy fájdalma volt apámnak, hogy a zsidó kvóta miatt nem járhatott egyetemre. Gyorsan le is lépett Magyarországról, előbb Bécsbe, majd New Yorkba ment. A háború alatt aztán Bözsit letartóztatta a Gestapo. Hatvany Lajos (1880–1961), a cukorbáró feleségeként kiváltságos dáma volt, de meghurcolták: vallatói eltörték a kezét, mert azt hitték az egyik papírlapról, amelyet a lakásán találtak, hogy titkos rádiókód. Pedig csak a bridzspartikhoz volt valami variáció! Kilenc hónapig volt fogságban. Aztán táborba került. Ott meg az orosz katonák támadták meg. A Hatvanyak magánrepülőgépet béreltek, hogy kimenekítsék a családtagokat. De a beépített SS-kémek meghiúsították a menekülést: a gép egyenesen valamelyik koncentrációs tábor felé vette az irányt. Bözsi ekkor már fogságban volt. Később Amerikában nyíltan beszélt a holokausztról. A háború egyes túlélőinek az volt a terápia, hogy kibeszélték a szörnyű eseményeket magukból. Később olvastam, hogy a túlélők gyermekeinél azonos szindrómákat mutattak ki pszichológusok. Bennem például félelem élt attól, hogy nyilvános helyen letartóztatnak. A háború után az MGM stúdió apámra bízta a The Devil Makes Three (1952) rendezését. A film az underground náci mozgalomról szólt, amely ismét szervezkedik, és hatalomra akar jutni. Ami e műfajban A harmadik ember volt Bécsnek, A külügyi szívügyek Berlinnek, az volt apám filmje Münchennek. Mivel még egy másik filmet forgatott Hollywoodban, a németül perfektül beszélő nővérét küldte maga helyett, hogy készítse elő a produkciót, és találja meg a szükséges helyszíneket. Bözsi alig tudta elhinni, milyen nagy fordulatot vettek a dolgok: „Néhány éve még a Gestapo fogságában voltam, most meg egy náciellenes film forgatásán magyarázom az amerikai hadseregnek, hogy mely épületeket ne buldózerezze le a film kedvéért!”

– Andrew Marton a világ minden táján forgatott. Sokat volt távol a családjától?

– Mi is költöztünk vele! Amikor megszülettem, bejött a kórházba, csókot nyomott anyám arcára, és már rohant is a Salamon király bányái (1950) forgatására Kongóba! A Ben Hur (1959) idején Rómában jártam iskolába, A leghosszabb nap (1962) készítése alatt két évig párizsi diák voltam. Aztán mentünk Madridba A római birodalom bukása (1964) miatt. Bedolgozott a Kleopátrába (1963) és A 22-es csapdájába (1970) is. Imádott utazni, imádta az idegen nyelveket. Ki nem állhatta, ahogy az amerikaiak beszélték az angolt. „Ha így folytatjuk a mássalhangzók elharapását, száz év múlva úgy fogunk beszélni, mint a kínaiak!”

– Ismert szakember lett hollywoodi körökben. Elsősorban tömegjelenetek specialistájaként volt keresett. Az ő keze munkáját dicséri a Ben Hur (1959) legendás fogatversenye. Sergio Leone viszont egy interjúban azt mondta, sok mindent ő rendezett benne.

– Apám elmondása szerint irgalmatlanul vastag volt a forgatókönyv. Amikor a verseny oldalához ért, csak a jelenet címét találta ott. Üres volt a lap. Teljesen rábízták, hogyan oldja meg! Lehet, hogy Leone átvett bizonyos szervezési feladatokat a jelenethez kapcsolódóan, mert egy ilyen nagy produkcióban sokszintű a stáb, de Bandi volt a rendező. A főszereplő Charlton Heston terjesztette azt a pletykát, hogy a lovak trénere, Yakima Canutt rendezte a versenyt. (Mindketten second unit rendezőként vannak feltüntetve a stáblistán – K. L.) Bandi erre a munkájára volt a legbüszkébb. Golden Globe díjat kapott érte. Itt van a szobor a polcomon. Én is ott voltam a forgatáson a Cinecitta`ban. Hatalmas volt a díszlet, állítólag ma is áll nagy része.

– Bandinak hívja édesapját. Életében is így szólította? Nem apunak?

– Nem, mindig Bandinak. Anyámat is Jarmillának. Cseh némafilmszínésznő volt. Gyönyörű jelenség.

– Bandi a húszas évek némafilmkorszakában Ernst Lubitsch vágójaként kapaszkodott meg Hollywoodban, mielőtt visszatért Berlinbe.

– Elsőrangú vágó volt. Egyszer pánikolva hívták az MGM-től. Egyik filmjük pasadenai tesztvetítésén épp ellenkezőképpen reagált a közönség, mint kellett volna. A komoly részeknél nevetett, a humorosaknál viszont nem. Apám odament, megnézte a filmet, hozatott egy vágóasztalt, és ott helyben két óra alatt átszerkesztette a filmet. Az esti vetítésen már siker volt!

– Mesélt néha a filmvígjátékok nagymesteréről, Lubitschról?

– Istenítette. Mindent, amivé válni akart filmesként, Lubitsch testesítette meg. A precíz, tradicionális történetmesélést. Ezért is idegesítette annyira, amikor a hatvanas-hetvenes években új filmstílus jött divatba: csapongó, impresszionista mozik. A filmezés egész íze megváltozott. Én persze odavoltam az új hullámos alkotásokért. Nagy vitáink voltak ebből. Egyik nézeteltérésünk pedig Molnár Ferenc Liliomából adódott. Ki nem állhattam a darabot. A Rogers és Hammerstein-féle musicalváltozatot se. Feministaként a párkapcsolati erőszak igazolásának láttam. De apám csak bizonygatta, hogy egy ütés lehet a szerelem jele, s egy pofon érződhet úgy, mintha megcsókolnának. Rémes!

– Összejárt a hollywoodi magyar emigránsokkal?

– Közeli barátja volt Benedek Laci (Az ügynök halála és a Brandóval készült A vad rendezője – K. L.). Budapesten együtt voltak cserkészek. Apám ügynöke, Paul Kohner (aki Billy Wildert és John Houstont is képviselte – K. L.) megbízta kettejüket, hogy vágják újra Ingmar Bergman Õszi szonátáját (1978), mert Amerikában más változatot kellett forgalmazni, mint Európában. Egyébként Kohner mutatta be egymásnak a szüleimet. Neki köszönhető a házasságuk.

– Magyarország mennyire érdekelte? Mit gondolt a kommunista rezsimről?

– Rendszeresen hazalátogatott. A Vígszínházat sokáig igazgató Marton Laci felmenőivel mulatozott és autózgatott az országban. Szalámikommunizmusnak hívta a magyar rezsimet, ami nála azt jelentette: ha elnyomó rendszerben élsz, nem nyílt lázadással kell azt megdönteni, hanem apránként kell levágni belőle egy-egy szeletet, mint a szalámiból. Egyik magyarországi útjáról hazajövet Bözsivel vártuk a New York-i reptéren. Már az összes utas kijött, ő meg sehol. Aggódni kezdtünk. Végre megjelent. De olyan léptekkel, mintha lebénult volna. Addigra már volt néhány apróbb szélütése, amitől nehézkes lett a járása. „Uramisten, ez a vég” – néztünk egymásra Bözsivel. De nem. Mint kiderült, a lábára kötötte a kis szalámirudakat, hogy feltűnés nélkül hozhassa át a vámon!