Párbeszéd

A hatvanas évek közepén vagyunk. Az érdeklődés hatványozódását jelzi a művész-közönségtalálkozók, ankétok, különféle rendezvények sokasága. A filmek alkotói gyakran és szívesen beszélgetnek a nézőkkel – vetítőtermekben, oktatási intézményekben, klubokban, alkalmi összejöveteleken. Főleg fiatalok érdeklődnek a vetítést követő disputák iránt, de szép számmal jönnek az idősebbek is. Korábban legfeljebb alkalmanként, kampányszerűen került sor hasonló kulturális programokra, most rendszeresek nagyvárosokban és kis lélekszámú vidéki településeken is az alkotókkal való találkozások...

Néhány hazai művész szinte megszállottan kereste a visszacsatolás, a párbeszéd lehetőségét. Úttörőként vállalt feladatot Gábor Pál és Bán Róbert: ők ismeretterjesztő előadásokat is tartottak, saját produktumaikat is előszeretettel „tesztelték”.

A legaktívabbak közé tartozott Bacsó Péter, Kovács András, Kósa Ferenc, Gaál István, Szabó István. Ha ráért, eleget tett a meghívásoknak Jancsó Miklós, Ranódy László, Magyar József, Szomjas György, Huszárik Zoltán. Később Simó Sándor (mint stúdióvezető is), Koltai Róbert, majd Bollók Csaba.

Ami a vendégek – a főszereplők – habitusát illeti, számottevőek voltak a különbségek. Bacsó Péter a legkeményebb elmarasztalást is rezzenéstelen arccal tűrte, és bűnbánóan mentegetőzött: „Én ugyan mást akartam, de mit csináljak, így sikerült.” Kovács Andrást más fából faragták. Filozófiáját így fogalmazta meg: „Nem tetszik a filmem a közönségnek? Nekem sem tetszik minden néző!” Következetesen ehhez a felfogáshoz tartotta magát, és szenvedélyesen védte koncepcióját. Korrigálni igyekezett a tévedéseket, illetve félreértéseket. Megmagyarázta elképzeléseit. Gaál István tanári hevülettel, ugyanakkor közvetlen visszafogottsággal vállalkozott elemzésekre, mintha médiaórát tartott volna. Szabó István szívesen fejtegette koncepcióját, és nagy figyelemmel hallgatta a laikus észrevételeket is. Jancsó Miklós mindig remek hangulatot teremtett frappáns purparléival. Ha Hernádi Gyula is vele volt, ketten szellemes show-t rögtönöztek. Ranódy László a rá jellemző visszafogottsággal nyugtázta a dicséreteket (Czinkóczi Zsuzsával sok helyen megfordult az Árvácska bemutatója után). Dargay Attila kedvesen anekdotázott, imádta a gyereknézőket. Illés György átszellemülten méltatta tanítványainak – gyakorlatilag a teljes operatőri mezőny tagjainak – a teljesítményét.

A Kádár-korszakban viszonylag szabadszájúan lehetett politizálni filmes bemutatók alkalmával. Mivel néhány opus közéleti disszonanciákat ostorozott, ilyenkor elég magasra csaptak az indulatok hullámai. Kósa Ferenc és Balczó András a Küldetéssel, amelyet a hatalom nem kedvelt, bejárta a fél országot. Az egyik helyen a moderátor, civilben pártkáder azt találta mondani: „A mai közérzet jó. Mindenkinek van egy labdája, játszhat vele kedvére.” Mire a sportoló, akiről a mű szólt, felcsattant: „Érdekes. Magának két labdája lehet, mert nekem egy sincs!”

Többször nekem jutott az ankétvezetés feladata. Igazoló jelentés írására köteleztek. Egy akkoriban bemutatott olasz darab nyomán ezt a címet adtam beadványomnak: Beszámoló egy minden gyanú felett álló film fogadtatásáról. Még jóval korábban a Nehéz emberek volt az egyik első kő az állóvízben. Ez a film szinte felszólította a nézőket arra, hogy bátran odamondogassanak a rendszernek, ahogy készítője is tette. Záporoztak is a bíráló-dohogó megjegyzések. Egyik alkalommal – már a prágai bevonulás után – Kovács ezekkel a szavakkal tört pálcát a hazug kommunikáció felett: „Nem tetszenek nekem a szóvirágok. Állandóan arról hallunk, hogy a magyar–szovjet barátság megbonthatatlan. Tévedés. Megbontották.” Itt is én vezettem a beszélgetést, egy ideig féltem a retorziótól – elmaradt. Úgy látszik, senki sem jelentett.

A hetvenes esztendőkben nagyszabású akciókkal siettek a szervezők segítségére: a Munkás Filmnapok, a Falusi Filmnapok bemutatóit általában neves filmesek meghívásával kötötték össze. Mivel Magyarországon sűrűn megfordultak szovjet művészek, őket is meginvitálták fellépésekre. Hosszú listát állíthatnánk össze Nyikita Mihalkovtól Elem Klimovig, Mihail Rommtól Grigorij Csuhrajig. Grigorij Kozincev elismeréssel nyilatkozott ifjú nézőinek felkészültségéről (ne feledjük: a befogadók is lehetnek tehetségesek).

Olykor közjáték színezte a happeningeket. András Ferenc Veri az ördög a feleségét című szatírájában óriási trakta, lukulluszi evés-ivás áll a cselekmény középpontjában. A szekszárdi szervezők pazar ötlettel a beszélgetés színhelyére varázsolták azt a terített asztalt, amelyen ugyanazok a finomságok kellették magukat, mint a vásznon. A Kitörés debreceni ankétján egy fiatal lány nekiesett a rendezőnek, és alaposan elmarasztalta a hibák miatt. Hónapokkal később találkoztam Bacsóval. Kérdeztem, emlékszik-e a hölgyre. Mire ő: „Hajajj! Ő lett a feleségem.”

Nemzetközi nagyságok, külföldi vendégek is emelték olykor-olykor a találkozók fényét. Bizonyára sokan gondolnak jó szívvel Tony Curtis miskolci „fellépésére”, Jiøí Menzel, Krzysztof Zanussi, Nino Manfredi, Sidney Lumet, George Höllering, Volker Schlöndorff, Lindsay Anderson, Andrzej Wajda, Alan Pakula megjelenésére a filmbarátok között. Jean Badal – nekünk Badal János –, Zsigmond Vilmos is szívesen tett eleget a meghívásnak.

A közönségtalálkozók „mozgalma” ha nem halt is meg teljesen, de fokozatosan kiszáradt, mint a fa éltető nedvesség nélkül. Hallani ugyan időnként hírt protokollvetítésekről, lelkes szervezők megkísérlik ápolni a hagyományokat – a budapesti Örökmozgóban például ma is vannak bemutatókat követő eszmecserék, amelyeken az alkotók tiszteletüket teszik –, ám a régi legendás gyakorlatot már nem lehet feltámasztani.

A közönség visszavonhatatlanul megváltozott. Mi, régiek nosztalgiával gondolunk az aranykorra, a lelkes hangulatú találkozásokra, parázs szócsatákra meg persze a katartikus élményt jelentő mozgóképekre, amelyekről még érdemes és élvezetes volt véleményt cserélni.

Huszárik Zoltán: Szindbád (részlet):