Ötvenéves Mnouchkine legendás színháza

Ariane Mnouchkine 1964. május 29-én párizsi diákokkal alapította meg társulatát, amely a táncot, a zenét, valamint a keleti hagyományokat ötvözve hozza létre nagyszabású színházi szuperprodukcióit.

Állandó játszóhelyüket 1970-ben foglalták el a vincennes-i erdőben lévő egykori lőszerraktár, a Cartoucherie lerobbant épületeiben, amelyeket saját kezükkel hoztak rendbe. A Soleil 1789 című nyitóelőadása azonnal meghozta a világsikert számukra. Az előadásban, amelyet közel háromszázezren láttak, a forradalom törvényszerűségeire kereste a választ a francia társulat.

Az ősz hajkoronát viselő, 75 éves alapító azóta is a társulat lelke, a színház bejáratánál minden este ő szedi a jegyeket, széles mosollyal külön köszöntve minden egyes nézőt. Már az ajtóban megkezdődik az előadás, legalábbis a nézők bevonása a játékba. Az adott darabhoz kapcsolódnak a feliratok a hangárszerű előtérben, ahol színészek és technikusok maguk szolgálják fel a mindig friss és a helyi viszonyok között fillérekbe kerülő vacsorát.

A nézők az előadás kezdete előtt legalább egy órával már kizarándokolnak az erdőbe, s e rituális előjátéknak köszönhetően mire a nézőtérre lépnek, már igazi közösséget alkotnak, mintha egy közös utazáson vennének részt.

Az orosz filmproducer apától és angol színészcsaládból származó anyától Párizsban született Ariane Mnouchkine Oxfordban kezdte színházi tanulmányait. Az 1968-as politikai és társadalmi mozgalom szellemiségének jegyében olyan színházról álmodott, ahol a tagok egyforma jogokat élveznek, minden munkát megosztanak és egyenlő fizetést kapnak. Ez a mai napig érvényben van. A 75 állandó tag mindegyike havi nettó 1800 eurót keres, ez alig több, mint a francia átlagbér. A színház évi 1,6 millió eurós állami támogatást kap, ami működési költségeik felét fedezi.

„Bebizonyítottuk, hogy az utópia nem megvalósíthatatlan. Ez nem változott sem a fizetések, sem a pontosság, sem a munkamegosztás egyenlősége terén, amit mindannyiunktól megkövetelek” – hangsúlyozza Mnouchkine.

A kollektív munka egyénként minden szempontból a Théâtre du Soleil védjegye: az előadások a több hónapos, sokszor egy évig is tartó próbafolyamat során jönnek létre, hosszú improvizációkkal, a színészek saját szövegeinek felhasználásával – a szerepek többsége nincs is előre kiosztva.

A folyamatot Ariane Mnouchkine szigorú művészi és morális követelményrendszere tartja össze, amely hozzáállásban és a ráfordított időben is teljes odaadást és alázatot igényel a tagoktól. Az így létrejövő legalább három-, de időnként nyolcórás előadásokat egy-két évadon át minden este játssza a társulat, majd végigturnézzák a világot, s azt követően új produkciót kezdenek próbálni – tudósít a

A nemzetközi csapatnak tíz éve magyar tagjai is vannak: Jancsó Judit végzős egyetemistaként került kapcsolatba a társulattal, miután szakdolgozatában a Soleil működésével foglalkozott. Eleinte „csak” gazdasági igazgatóként, a többiekhez hasonlóan az előadások előtt és után felszolgált a büfében vagy takarított. Az utolsó két előadásban viszont már színpadra is léphetett, ezért a pénzügyi teendőket átadta másnak.

A közelmúltban csatlakozott a társulathoz az évek óta Párizsban tengődő Németh János, aki sokáig hajléktalan alkalmi munkás volt, s koldulásból élt. Egyelőre gondnoki és takarítói feladatokat lát el, mielőtt az előadásokban is részt vehet.

Míg a Soleil sajátos működési modellje Franciaországban a többi színháztól teljesen elkülönülő művészi szigetet jelent, máshol példaként szolgál: a Kambodzsa történetének harminc évét két részben feldolgozó nyolcórás előadást, amelyet 1985-ben mutatott be a társulat Norodom Szihanuk, Kambodzsa királyának rettenetes, de befejezetlen története címmel, tavaly khmer nyelven újították fel kambodzsai színészek, és hatalmas sikerrel játszották Párizsban.

2005 óta működik Kabulban a Napszínház Mnouchkine által megalapított afgán „kistestvére”, a Théâtre Aftaab (Napszínház), amely már négy előadással járja a világot.

A nyolcvanas években a Soleil társulata Shakespeare drámáinak újraértelmezésével vált élő legendává: 1981 és 1984 között egymás után vitték színpadra a II. Richárd, a IV. Henrik és a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabokat. Ezt követően, 1985-től Hélène Cixous írónővel közösen írt történeteket, illetve görög drámákat dolgoztak fel.

Az ötvenedik évforduló megünneplésére Mnouchkine visszatért Shakespeare-hez: a sikeres és kedves hadvezérből kegyetlen diktátorrá váló Macbeth történetét a kortárs világba helyezte, s a tőle már megszokott filmszerű és szigorúan megkoreografált látványos szuperprodukcióban – 24 jelenetváltásban 45 színész mozog egyszerre a hol báltermet, hol tengert, hol modern városképet megjelenítő színpadon – a középkori konfliktusok helyett a szíriai, iraki vagy éppen ukrajnai háborúkra asszociálhat a néző.

A rendezőnőt az előadásban elsősorban a tömeg viselkedése érdekli, amely a hatalomba beleőrülő királyi pár előtt eleinte meghajol és támogatja, mielőtt fellázadna ellene.