Ötven felett az ég
A kérdés, hogy van-e élet a halál előtt, még nem eldöntött. A társadalom egyik része így, másika úgy látja a dolgot. A munkáltatók, a nyugdíjfolyósítók és a reklámbiznisz érdekeltjei például határozott nemmel szavaznak, akik azonban az operettiparban vagy nagyobb tétel öregek otthonában érdekeltek, igent mondanak rá.
Nem tudom, önök hogy vannak vele, én elég rosszul viselem azt az álságos negédet, amellyel ezt a rettenetet cukrozni szokták. Szépkorúak Klubja, Tisztelet Társasága, Derűs Alkony meg ilyenek, miközben páros lábbal rúgnak ki mindenkit a munkahelyéről, ha a születési anyakönyvi kivonatában a kívántnál alacsonyabb évszám szerepel, hogy aztán a nyugdíja az éhhalálra se legyen elég. És ami az időskor iránti általános tiszteletet illeti, hát azon is akad némi kacagnivaló.
És mindez csak szépségflastrom (volna). Mert az eredeti problémán se pénz, se tisztelet nem segít. Emlékeznek talán Kellér Dezső híres konferanszára, amelyben arról beszélt, hogy állítólag az öregségben is van valami szép. Kapaszkodott a függönybe, fogta erősen, és közben hosszan elmerengett. „Egyet mondjanak” – nézett végül kétségbeesetten a közönségre.
Emelt fővel megöregedni, ez olyan program, ami csak keveseknek sikerül. A többség bizony vagy feladja korábban, vagy lehajtja a fejét. Magam még nem döntöttem el, merre menjek (fogom a függönyt erősen), azért is örültem ennek a vándorkiállításnak, amely a Kor határok nélkül címet viselte, s amely szombathelyi indulással, szekszárdi és egri állomások után villámlátogatást tett Pest-Budán is. (Előbb Kelenföldön, aztán a Millenárison.) Információgazdag tablókat és érdekes fotókat láthattunk nagy tételben: engem főleg azok a képek érdekeltek, amelyek olyan híres embereket ábrázoltak, akik öregkorukban értek fel a csúcsra.
Idézek: „A vándorkiállítás szervezői hisznek abban, hogy ötven felett is van Magyarországon aktív, önkiteljesítő élet...”
Most mondják meg: hát ki lehet hagyni egy ilyen tárlatot?
