Ötkarikás árnyak

A berlini olimpiáról viszonylag sokat tudunk ma már, történészek egész sora foglalkozott azzal a kérdéssel, mit jelentett a sport a náci Németország számára – a felsőbbrendű faj jellegzetes fizikai megnyilvánulását –, hogyan próbálta bizonyítani mindezt a hitleri propagandagépezet (merthogy sport és politika már akkor kéz a kézben járt) s hogyan igyekezett az ötkarikás drapériákkal elfedni a szörnyű valóságot. Jól ismerjük a külföldről hazahívott zsidó származású olimpikonok történetét, akik annak a német hazának szereztek dicsőséget, mely (ha nem menekültek újra el) hálából elpusztította őket. És persze ismerjük az ideiglenesen báránybőrbe bújt vezér parádézását az olimpián – de azért az már sok volt neki, amikor holmi néger (Jesse Owens, természetesen) halomra nyerte magát az atlétikai versenyeken. (Fogjon kezet vele a Göring, gondolta Stirlitz, és Hitler után ő is távozott az olimpiai stadionból.)

Mindezek közismertek, de a tárlat ebben az irányban is tud újdonságokat felmutatni. Hát még a barcelonai munkásolimpia (ellenolimpia) kapcsán. Merthogy harminchatban rendeztek volna egy ilyen világjátékot is, ahol az erő helyett a béke és az öröm demonstráltatott volna, ahol a nők szerepe sokkal nagyobb súllyal esett volna latba és ahol tényleg a részvétel lett volna a fontos. Ám a barcelonai versenyeket elsöpörte a történelem, akit Franco tábornoknak hívtak: mára az emléke is elenyészett – volna, ha nincs például ez a kiállítás.

S hogy miként jön ide az én plakátom? Hát úgy, hogy az a következő, ezerkilencszáznegyvenes olimpiát hirdeti egy karikák között futó alak (Nurmi?) árnyképével. Hogy arra az eseményre végül tizenhat év múlva került sor, nos, az tényleg már egy másik történet.