Nyakunkon a polgárháború

Amikor II. Edward az apja halála után trónra lép, legelőször is hazahozatja száműzött szerelmét, Gavestont. A két férfi oly szenvedélyes, hosszas, belefeledkezős csókkal köszönti egymást, hogy nemcsak a királyi udvar nemesei, hanem a BMC sötétben ülő közönsége is zavarba jön, még tán bele is pirul. Mi tagadás, Alföldi Róbert rendezése brutálisan erős jelenettel indul, de hát mit van mit tenni, ha egyszer forró szerelem, amit látunk.

Christopher Marlowe II. Edward című darabja ugyanúgy a Holinshed Krónikából vétetett, mint Shakespeare megannyi műve, és ugyanúgy pokolian bonyolult és szövevényes opusz, mint amazok. A rendkívül jó hangulatú Budapest Music Center hangversenyterme színházi előadásra kevéssé alkalmas, és bár a színpadot megemelték, a hosszúkás nézőtér hátsó feléről nehezen és rosszul látni, Tihanyi Ildi lefüggönyözött ajtónyílásokból álló díszlete pedig mintha be lenne szorítva széltében is.

A lefüggönyözött ajtónyílás – jó. Nincs ajtó, nem kell kinyitni, hangtalanul és észrevétlenül lehet belépni a térbe. (Éppen itt tartok az írásban, amikor elönti az internet nyilvánosságát a hír, hogy az elmúlt napokban a több „kormányérzékeny” friss botrányt is föltáró ellenzéki napilap, a Népszabadság kiadója észrevétlenül, az éj leple alatt „belépett a térbe” és megszüntette a lapot. Ne mondja senki, hogy Alföldi aktuálpolitizál – mert épp fordítva van.)

Nehéz darab és nehéz előadás – haladóknak való, mondanám legszívesebben, holott nem az értése nehéz, nem kell hozzá három diploma, csak arról van szó, hogy figyelni kell végig és erősen. Például azért, mert Edward udvartartása megannyi egyforma; a fekete-szürke kombinációjába öltöztetett nagyurak erősen hasonlítanak egymásra, közös nevezőjük: lakáj. Hogy mikor kié – na, erre kell figyelni erősen.

Christopher Marlowe II. Edward, Zikkurat Ügynökség

Az első részben Edward heves szerelmi kapcsolata áll az előtérben – sajnálatos módon az uralkodás előterében is, ezért aztán királyi alkalmatlansága több mint nyilvánvaló. Tetteit e magánéleti szál vezérli: Gavestont, a szerelmét – „a perverz franciát” – elhalmozza címekkel és vagyonnal, majd környezete nyomására ismét száműzi. Aztán ismét visszahozza. Oda-vissza, oda-vissza – ez nem Alföldi, hanem Marlowe „találmánya”, ahogy a véres vég is.

Az első véres vég – Gavestoné – persze csak előrejelzés; ha Edwardban több lenne az uralkodó, mint a szerelmes természetű férfi, hát tudhatná, mi vár rá, és még tehetne is ellene valamit. De nem ellene tesz, hanem érte: új kegyencet választ, az ifjú Spencert…

Shakespeare jobb dramaturg volt, mint Marlowe; ez utóbbi hagyta eluralkodni a történet kuszaságát, vég nélkül keverte a szereplőket, hozott elő új meg újabb intrikusokat és fordulatokat. Alföldi igyekezett rendet vágni a kavarodásban, mégpedig úgy, hogy éppen ezt, a kavarodást láttassa erősen. Reflektorának fénye nemcsak Edwardra összpontosít, hanem legalább ugyanannyira a környezetére, a sok egyformára. A püspökre, aki sunnyog és taktikázik, aztán a döntőnek vélt pillanatban hősleg és keményen föllép a király ellen – Jordán Tamás játékában nemcsak az eminens színész, hanem a sokat tapasztalt ember tudása is benne van. Az ugrásra – és hatalomra – kész Mortimerre, aki hol sodródik a többiekkel, hol kiragyog közülük; simulékony modora és délceg termete a királynénak is feltűnik: még sokra viheti. A sok készséges szolgára, akik „magánszorgalmú kutyákként” igazodnak vagy a királyhoz, vagy a megbuktatására törekvő „ellenzékhez”…

Az előadás második részében a legfelsőbb szinten zajló tapicskolásé, a ta­­nácstalan kapkodásé a főszerep: én ölöm meg, te ölöd meg, nem ölöm meg, téged öllek meg, kit öljek meg. A közbeszédben is meggyökerezett híres központozásbonmot – „a királyt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem” – az egész előadás mottója lehetne. Az országvezetést jellemző kispályás zűrzavarban a felkapaszkodott – a királyné ágyába is bejutó – Mortimer a sebtiben megkoronázott utód, III. Edward gyámjaként birtokolná a hatalmat, de a többi hataloméhes könnyedén és végérvényesen semlegesíti őt. Makranczy Zalán a legközelebbi bizalmas, esetleg kollégiumi szobatárs pozíciójából elegánsan sasszézik az oldalak közt, vigyázva arra, hogy hátrébb ne kerüljön – szép alakítás, tenyérbemászó figura. A korábbi nemesurak, Warwick és Lancester a színjátékban szerepet váltanak, és Maltravers és Gurney, két fogdmeg lesz belőlük; Fábián Szabolcs és Mihályfy Balázs pompás arctalanok. Edward testvére, Kent maga is ingadozik, hogy hová álljon, Szatory Dávid játékából az is világos, hogy nincs jó döntés, mert a jó döntés sem segít. És nem jön sem az ENSZ, sem az EU, de még a franciák sem sietnek támogatni a királynét, Francia Izabellát – Radnay Csilla perfekt nőszemély a férfivilágban –, aki a családi biznisz jegyében átjátszotta fiának a koronát és szeretőjének a hatalmat, de rosszul számított: a jólfésült, rövidnadrágos III. Edwardnak nincsen ínyére, hogy apukáját meg akarják ölni. Patkós Márton Gavestont pofátlan, rámenős, magabiztos és szerelmes fiatalembernek játssza, III. Edwardot kételkedő, a belső iránytűjére hallgató, egyelőre bizonytalan nagykamasznak – mindkettőt elhisszük neki. A hirtelen támadt új szeretőt és leghívebb alattvalót a fiatal Medveczky Balázsnak kevésbé.

Gyabronka József, a mindig kitűnő Gyabronka a klasszikus Lucifer – Lightborn – szerepében, ahogy elegánsan és szeretettel megöli II. Edwardot: nyájas kegyetlenség, könyörtelen professzionalizmus. Az istenadta nép tartozéka a három muzsikus, akik a Gőz László által válogatott zenével és jelenlétük masszív tanácstalanságával fontos alkotóelemét képezik az előadásnak.

Fekete Ernő: II. Edward. A király, aki akkor szeretett volna király maradni még picit, amikor már nem engedték neki, és akkor lett királyi, amikor bele is halt. Fekete szép ívet rajzol az össznépi kisstíl konstans középpontjaként a szerelemtől a halálig, fenékig ürítve minden stáció keserű poharát. Király alakítás: szabad és öntörvényű alkalmatlan egy pitiáner világban.

„Nyakunkon a polgárháború” – így Kent.