Moszkva, Belgium

A cím sugallata ellenére sem road movie. Az utazás döntően lelki tájakon zajlik. (Noha szerepel a történetben egy kamion, használják is erre-arra.) Zajlik, mondtam, mert az érzelmes utazás résztvevői néha igencsak összecsattannak konkrétan is (egymásba tolatva), meg átvitten is (egy nő, két férfi között, valamint minden férfihoz tartozna még egy-egy nő + a szokásos tolatási komplikációk).

Nem divatos film ez, hacsak örök divatnak nem tekintjük a férfiak és nők lelki s testi összegabalyodásának finom, ironikus, nevetséges, fájdalmas folyamatait. Mint amikor egy Csehov-darabban a vígjátéki színeket bontják ki.

Nincsenek itt sztárok, nem dördül lövés, nincs autós üldözés. A főszereplők nem hirdetésekből castingolt, kigyúrt ifjak, nem is a kemény húsú Miss Worldök világából valók. Inkább „benne vannak a korban”. Nincs bennük semmi ikonikus, isteni. Nagyon is köznapiak. Mondhatnám: valódiak. Annak látszik minden. A Moszkva nevű, alsó középosztályra szabott lakónegyed, a ruhák, a lehordott autók.

Ebben a filmben sztárok helyett színészek vannak. Csodásak. A 43 éves, háromgyerekes, elhagyott postáskisasszonyt Barbara Sarafian, a beléje révült 29 éves, Johnny nevű kamionost Jurgen Delnaet, a kapuzárási pánikban feleidős tanítványához menekülő, majd visszatáncolni kész művész rajztanárt Johan Heldenbergh adja.

És az epizodisták is szót érdemelnek. A postáspulthoz gyászkeretes levelekkel odajáruló temetkezési vállalkozó, aki mindig azzal köszön el hősnőnktől: még találkozunk. Udvarlás? Memento mori? Nehéz eldönteni.

A szép és jó belga filmet Christophe Van Rompaey rendezte, s tavaly Cannes-ban a zsűri különdíját kapta érte. Méltán.