Mizantróp

Sportnyelven szólva (és mikor szóljunk sportnyelven, ha nem most, az olimpia alatt?!) felfokozott várakozás előzte meg a Szentendrei Teátrum és a Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínházának közös produkcióját, amelyet az idei teátrumi helyszínen, a városháza udvarán tekinthetett meg a nagy- és kisérdemű. A zsúfolásig megtelt, sőt pótszékezett nézőtéren kulturális és politikai életünk megannyi hérosza foglalt helyet, államtitkárok és főszerkesztők, rendezők, kritikusok és színművészek. (Nem ezen a lapon kellene említenem, de mintha Jolsvai kollégát is láttam volna feltűnni a széksorok között.) Úgy látszik, híre terjedt, hogy itt és most valami unikális élményben lesz részük az érdeklődőknek.

Hát, ami azt illeti, lett. Egy idős úr, aki mögöttem ült, és feszült figyelemmel kísérte az eseményeket, a szünetben ezzel a kérdéssel fordult a feleségéhez:

– Jó, jó, de miért isznak annyit? És mit keres itt annyi kerékpár? És miért ülnek bababútorokon?
Ahogy a régi vicc mondja: megmagyarázni én is tudom, csak nem értem.

Úgy látszik, Bori Tamás, a rendező nem bízott se Moliere-ben, se Petriben, se a színészeiben, ezért aztán felmodernizálta a darabot. Ahol aztán minden van, mint a búcsúban – kerékpár, lábgipsz, zene, tánc. Utóbbiak ráadásul a Quimby zenéjére – értsd: régi Quimby-számokra, amelyek vajmi kevés rokonságot mutatnak a darabbal.
De jól eladhatóak.

Kár, mert a színészek kvalitásaiból egy igazi Molie`re is kitelt volna – mutatja az a néhány igazi színházi pillanat, ahol csak ők voltak, meg a dráma: voltak még értékelhető ötletek, voltak apró gesztusok, poénok (gyengék, erősek, vegyesen), effélék.

És még az eső se esett.