Mit csináljon az ember háború után?
Ha éppen nem lőnek, kaland nem vonzza, szerelem nem marasztalja, a holnap célja és feladata bizonytalan, bizony, ilyenkor legjobb elmenni New Yorkban a Bedford Hotelba, s arra kérni Willyt, a bárpincért, hogy keverjen nekünk egy zölden csillámló Suissesse koktélt. És ha mellettünk egy írástudó ül, őmellette pedig egy munkanélkülivé lett haditudósító, kiérdemesült fotós (játékból: mi magunk), fogadjuk el szomszédunk ötletét: utazzunk el együtt a Szovjetunióba (írásban és képben), 1947-ben, alig a háború után.
Bátran bízhatunk egymásban, hiszen e beszélgetés után 15 évvel a betűvető már az irodalmi Nobel-díj birtokosa lesz, a fotós meg máris örök márka, brand, állócsillag a műfaj történetében.
John Steinbeck és Robert Capa koktéloztak együtt ez üres órán, s mindkettő valami másra vágyott. Ennek a kielégítésére a legjobb ötlet valóban a teljesen más Szovjetunió volt. A világháborúban győztes Amerika művészei hát elmennek a világháborúban győztes Szovjetunió állampolgárai közé, hogy megnézzék, „hogyan öltözködnek, mit esznek vacsorára, szoktak-e mulatni, milyen ételeik vannak, miről beszélgetnek, hogyan szeretkeznek és hogyan halnak meg”.
Újdonságként éppen ez érdekelhette a Herald Tribune olvasóit – jól számolták ki –, hisz a korábbi ellenség, Németország a földbe verve, Európa alig tápászkodik, Kína még sehol, Japán porban és hamuban.
Így kerül sor a két szerző nagy utazására Moszkva, Kijev, Sztálingrád, Szuhumi, Tbiliszi vidékein.
A legszebb napokat tán Grúziában élték, tanulságosakat viszont bárhol. A kolhozban, ahol kevés a férfi, s aki van, az is csonka-bonka. A szellőzés nélküli repülőn, ahonnan a hajózók elmentek lefürödni a tengerbe, az utasok meg ott maradtak verítékben úszva a reptéren. Krákoghattak a naiv kérdéseken, amikor arról tudakozódtak: Amerikában mekkora egy farm, és szeretik-e arrafelé a verseket...
Szeretni való szöveg Steinbecktől, hetven remek fotográfia Robert Capától.
(John Steinbeck: Orosz napló. Fordította Lukács Laura. Park Könyvkiadó.)
