„Minden ember számít” – Porgy és Bess a Margitszigeten

– Emlékszik még arra, mikor hallotta először a Porgy és Besst?

– Hogyne. A szüleimnek volt egy lemeze, Jazz Artists Singing Selections from Porgy and Bess volt a címe. A legjobban a Summertime tetszett róla. A teljes operát Otto Preminger filmje révén ismertem meg, amelyben Dorothy Dandridge, Sydney Poiter és az abszolút kedvencem, Sammy Davis Jr. játszottak.

– Sportin’ Life a történet negatív karaktere. Mit gondol róla, hogyan közelíti meg a figurát?

– Valóban ő a rosszfiú, és eléggé rosszindulatú alak. Most egy kicsit nevetek, mert én is tudok ilyen lenni, igaz, inkább csak csintalan, nem pedig ártó szándékú. Abban viszont hasonlítunk, hogy ahogyan Sportin’ Life, úgy én is nagyon szeretek jól öltözni. Szerintem én is vonzó vagyok, népszerű az ismerőseim körében, intelligens, gyorsan hozok döntéseket, és nagyon szeretek viccelni.

– Mit akar elérni az életben, mi a célja ennek a férfinak?

– Sportin’ Life fő motivációja nagyon egyszerű: annyi pénzt összeszedni, hogy egy jobb helyre költözzön. Ezért bármit képes megtenni: hazardírozik, drogot árul, nőket futtat. Semmi nem szent neki, hogy ezt a célt elérje.

– Vannak azért pozitív tulajdonságai?

– Nagyon is, bár talán elsőre nem látható. Egyáltalán nem tartom őt egydimenziós figurának, Sportin’ Life vonzó férfi, és elég okos, hogy ne játssza ki minden lapját, ne ismerje ki őt a környezete.

– Az opera az ősbemutató idején nem volt túl sikeres. Ön szerint mi lehetett ennek az oka?

– Nem éltem még akkoriban, de azt gondolom, több oka is lehet ennek. Például az, hogy Gershwin maga is operának nevezte, és az 1936-os Broadway-premier előtt egyetlen operára sem hatott ennyire a dzsessz, a két műfaj így nem találkozott egymással. És igen, afroamerikai énekesek léptek fel benne. A világ erre nem volt felkészülve. Elképesztően magas volt a munkanélküliség. Európában Hitler kezdte átvenni a hatalmat, és az Egyesült Államokban erős volt a fajgyűlölet, a szegregáció, a diszkrimináció. Emlékezzünk csak arra, hogyan fogadták a berlini olimpián az afroamerikai atlétákat.

– Mi változott 1976-ra, a houstoni bemutatóra, amely után nem csupán felfedezték a Porgy és Besst, de hihetetlen népszerűvé is vált?

– Bár van úgy, hogy nem érzékelhető, de az emberiség változik, fejlődik, nyitottabbá, elfogadóbbá válik más kultúrákra. A rasszizmus mélyen gyökerezik az emberekben, de a zene is ott van a lélekben, ugyanolyan mélyen belénk ivódva. A történet pedig nagyon emberi, nagyon hétköznapi. Gershwin muzsikája csodálatosan szólal meg, és ha olyan nagyszerű művészek éneklik, mint Todd Duncan, Anne Brown, John W. Bubbles, Leontyne Price, William Garfield, Cab Callaway, Larry Marshall, Ella Fitzgerald vagy Sarah Vaughn, óriási hatást tud kifejteni.

– Mi adja a Porgy és Bess erejét, hitelét, fontosságát ma?

– Nem csupán afroamerikaiakról szól ez a mű, azaz nem afroamerikai, hanem amerikai történet. Nem csupán a fekete élet, fekete szavazat, fekete zene számít. Minden ember számít.

 – Ön az egyik alapítója az Opera Noire-nak. Mi ösztönözte, hogy létrehozzák ezt az intézményt?

– Eredetileg kutatóközpontként indult az Opera Noire. Egy olyan intézmény létrehozása volt a cél, ahol a művészek találkozhatnak, és megoszthatják véleményüket a műfajról és az „operabizniszről”. Az afroamerikaiak számára fontos, hogy tudatosítsák magukban, a műfaj minden területén van számukra hely. Amikor én kezdtem a pályát, rengeteg segítséget kaptam, és ezt, az összegyűjtött tapasztalataimat szerettem volna visszaadni. Alapító társam, Kenneth Overton ugyanígy gondolkodott. Bár sok afroamerikai származású operaénekest ismerek, közülük keveseket láttam vezető operaházak színpadain. Azt szerettem volna, ha rajtam és a barátaimon kívül mások is megkapják ezt a lehetőséget. A feltörekvő fiatal tehetségeknek példák kellenek, akik hozzájuk hasonló környezetből érkeztek, olyan minták, amelyek inspirálják őket, amelyeket követni tudnak.

– A Porgy és Besst rengeteg helyen játszotta. Sportin’ Life-ot énekelte a teljes és a szvitverzióban is, fellépett opera-előadásokban és koncerttermekben is. Melyik verzió áll önhöz közelebb?

– Azt szeretem a legjobban, amikor a teljes operát előadásként játsszuk, nagyzenekarral, díszlettel, jelmezzel, rendezői gondolattal a háttérben. Attól függően, milyen változatról van szó, változik a fizikai fókusz: a koncerteken a közönségnek éneklek, míg egy előadásban a partnerrel játszom. De legyen szó bármilyen változatról, hitelesnek és igaznak kell lennie a karakternek.

– A közönségreakció mennyire különbözik az Egyesült Államokban és azon kívül, vagy akár az USA egyes részein? A közönséget érintő földrajzi vagy a társadalmi eltérések érzékelhetők az előadó számára?

– A közönség a világ bármely részén ugyanúgy fogadja az operát. A zene ismert, ez mindenképp előnynek számít, erre lehet építeni. És arra is, hogy mindenki szeretné, ha lenne valakije, illetve megtalálná az igazit. És ahogyan Bess, mindenki szeretne egy közösséghez is tartozni. A történet összes szereplője ismerős számunkra. És amikor az a sor következik, hogy „a hajó hamarosan New Yorkba indul”, azt érzem, van remény.

– Mit vár a budapesti előadástól?

Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen nagyszerű társulattal és zenészekkel, ennyire kiváló háttérszemélyzettel és reményeim szerint csodálatos közönséggel egy élményteli utazásban lesz részünk.

Gershwin Porgy és Bess című dzsesszoperája 2017. június 23-án és 25-én látható a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, amerikai sztárénekesek közreműködésével, szimfonikus LIVE koncert formában. Bővebb információ és online jegyvásárlás: www.szabadter.hu