Mi lesz itt?
Érdeklődéssel olvasom a március 26-i lapszámban elindított vitát, melyet Mester Ákos írása vezetett be Mi lesz? címmel. Az eddig megjelent válaszok legalább megpróbáltak néhány lehetséges vagy éppen ajánlatos megoldást fölvázolni. Eléggé megdöbbentett viszont Révész Sándor írása, amely szinte kizárólag az SZDSZ történetével foglalkozik, a jó és rossz időkkel, a koalíciós gondokkal az MSZP-vel folytatott közös kormányzás idején.
Nem tudom: ismeri-e a szerző azt a szót, hogy kompromisszum? Valószínűleg igen, mert szerinte a „rigorózus koalíciós szerződést” – bár kimondatlanul – a másik fél szegte meg, 1996-ban ő mégis amellett foglalt állást, hogy nem kell kilépni.
Tíz évvel később viszont már azon csodálkozott, „ahogy egy számomra ismeretlen generáció épp oly lelkesen ünnepli a győzelemre álló szoci jelöltekről érkező híreket, mintha a »mieink« lennének. Akkor éreztem, hogy ennek vége van.” Ez a folyamat nem tetszett a szerzőnek, aki többre becsüli a „funkcionális koalíciót”, mint az „érzelmit”, mert úgy véli, a reformkommunisták „passzionátus ellenségei voltak a demokratikus ellenzéknek”, tehát tévedés volt azt gondolni, hogy képesek az együttműködésre. Akkor a mi csodának támogatta ő is?
És mi lett volna a helyes út? Erre is csak egy válasza van: az SZDSZ-nek le kellett volna válnia az MSZP-ről, amely egyszerre vállalta a „kádárista (pufajkás és szt-tisztes) múltat” és a kiállást az „emberi jogok és demokratikus normák” mellett. A liberálisokat azonban beszippantotta az ellenzék, majd a jobb- és a baloldal együtt térítette le az országot a fenntartható fejlődés útjáról – állítja a szerző. Valóban úgy gondolja, hogy azonos mércével mérhetőek a történések 2002–2010-ben és azt követően?
A „mi van most?”-tal kapcsolatban a legutóbbi három választás eredményeiről is csak negatívumokat említ a szerző, nem véve figyelembe a választókerületek egymástól tökéletesen eltérő adottságait, s azt a konklúziót vonja le, hogy ehhez az „alkalmi szavazótáborhoz” hasonló semmilyen koalíciós kormány mögé nem fog tartósan beállni. Ennek fő okát abban látja, hogy a Jobbik támogatóitól nem különül el kellőképpen a „nem náci ellenzék”... Ebből pedig csak egy dolog következik válaszként a „mi lesz?”-re: zűrzavar. Nos, az szerintem nem lesz, hanem már régen itt van.
Révész Sándor nem kevesebbet vár el ellenszerként, mint azt, hogy kerüljön elő valahonnan valaki, aki felépít és felmutat egy „koherens, egyértelmű, rendszerszintű ajánlatot (...) amelyet követhet bárki, bárhonnan jön, áll át”.
Nos, ezzel a kívánsággal az eddigi egész eszmefuttatást értelmetlenné és feleslegessé tette. Talán mégsem gondolta komolyan, hogy a „Jobbik náciságának a ténye igen szűk körben hat evidenciaként”. Vagy elfelejtette, mit írt néhány sorral feljebb? Esetleg a „bárki” mégsem „bárki”?
Boródi Erzsébet
Győr
