Mi a jobb? Magyarok?
Dolgozatomat egy eredeti, egyszersmind igen erőteljes fordulattal kezdeném. E szerint aki ismeri e könyv folyóiratbeli variánsát, annak azért, aki nem, annak meg még inkább ajánlom. Mert A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948 című tanulmánykötetről volna szó, amelyet Romsics Ignác szerkesztett, és amely első formájában, még az év elején, a Rubiconban tűnt föl (akkor, erről Erdélyi S. szerkesztő úr számolt be önöknek). Szép, vastag és remekül illusztrált folyóiratszám volt a Rubiconé az év elején, s rettenetesen vastag és igen csinos kötet lett az Osiris Kiadóé az év közepére.
A maga nemében mind a kettő jól sikerült: 16-17 szerző fogott össze, hogy – többek között – a népi mozgalom egyes szereplőiről, a mindszentyzmusról, Gömbösről, Klebelsbergről és Hómanról, Telekiről és Bethlenről írjon. Igaz viszont, hogy az olvasó a magyar jobboldali hagyományt en bloc csak kevéssé ismerheti meg (elvégre hagyomány az, ami ma is létezik), de a magyar jobboldal múltjáról nagyon sokat megtudhat. Egyrészt. Másrészt, és igen, sajnos, vannak olyan magyar jobboldali hagyományok, van olyan „szellemi örökség”, amely sokak szerint vonzó, és így egyre erőteljesebben ápoltatik Magyarországon, s amelynek örökhagyóiról a kötetben olvashatni is. Nem a Horthy-kultuszra gondolok, hiszen ez most leginkább szubkulturális őrület, alkalmi maskarabál csupán. Nem is a felvilágosodás tradíciójával szembeni fellépésre, nem Tisza István liberalizmusára és hasonlókra, mert ezekhez ismerni kellene például a felvilágosodást, és mert ezek bonyolult, nehezen érthető jelenségek. Inkább arra gondolok, hogy az Újpest–Steaua-mérkőzés estéjén a közszolgálati híradóban egy polgártársam arra buzdíthatta sporttársait: a száz év megszállásért itt az ideje törleszteni.
Mi a jobb? Magyarok?
