Méz a korbácson – Parti Nagy Lajos versről és választásról
– A választási kampány alatt kezdtem el olvasni a Létbüfét, és jólesett elmerülni ebben a végtelenül szabad és játékos költészetben. Lehet gyógyír a vers?
– Lehet. Gyógyír, hátország, szabadságterep. Nem fogom a világra, a közmagánérzetemre, de ebből a szempontból sem véletlen, hogy mikor akartam készre írni a Létbüfét. A 2014-es választás után befejeztem a Magyar meséket, amelyeket három éven át hétről hétre publikáltam az ÉS-ben. Elegem lett a közéletből, magamból, csömöröm lett. Úgy éreztem, amit mondanék, ezerszer mondtam, ahogy meg mondanám, azt meguntam. Semmi újat, pláne okosat nem tudok kitalálni, nagyjából azt éreztem, amit most: tehetetlenséget. Közéleti interjút is csak akkor vállaltam ez után, ha valami nagyon szájig ért, és úgy éreztem, muszáj megszólalni. Márminthogy nekem muszáj, a világ jól megvolt enélkül, természetesen. Aztán 2016-ban elkezdtem a Létbüfét könyvvé dolgozni, addigra a versek nagyjából összeálltak, legalábbis félnyersanyaggá. Két év munka volt velük, illetve tudtam, hogy két év múlva abbahagyom. És hát a Magvetővel is ebben állapodtunk meg. Ez nem befejezhető, de jól abbahagyható munka. Szóval megengedtem magamnak a luxust, hogy azzal foglalkozzam, ami számomra a legfontosabb. Ez a mi mesterségünkben sem magától értetődő. Ha írásból élek, sok olyasmi munkát el kell vállalnom, ami, bármilyen szívesen csinálom is, magától soha nem jutna eszembe, például darabokat fordítani-átírni színházaknak.
– Többször nyilatkozta: alapvetően költőnek tartja magát, mégis jóval több prózakötete jelent meg, mint verses. Ennek is egzisztenciális oka van?
– Sokkal inkább kalandvágy az oka, egyszerűen vonzott a sokféleség. Szívesen kipróbáltam magamat több műfajban is. Nagyjából 1990-től, három verseskötet után kezdtem el prózát, majd drámát írni. Mindemellett, de egyáltalán nem mellesleg írtam verset, és egy pillanatra sem felejtettem el, hogy a kályha, amitől elindultam és ahova visszatérek, az a költészet. Nincs ebben semmi magasztos: íróilag így szocializálódtam, a versíráshoz van a legjobb kezem, mindig is a nyelvi sűrítés érdekelt leginkább. A novelláim is igazából lírai prózák, némelyik akár félhosszú-hosszú szabadvers is lehetett volna, de a verset, a lírát ezeknek a töredékes kisformáknak „tartottam fenn”, amikből a Létbüfé lett. Ezek álltak hozzám legközelebb.
– A költő nincs túlságosan kiszolgáltatva az ihletnek?
– Erre az ihletnek nevezett valamire a prózaírónak is, de minden szépírónak szüksége van, csak tán a próza kulisszái, a prózaíróról megrögzült kép más. Hogy például az író folytatja, amit előző este abbahagyott, holott szinte ugyanúgy ki van szolgáltatva az adott reggelnek, a pillanatnyi agyának, a szívének. Erre való a mesterség, a rutin, a tapasztalat, hogy ezeket a traumákat valamelyest tompítsa. Tompít, ha nem is segít. Az ihlet szót nem szeretem, inkább kegyelemről, szerencséről, irányított véletlenről van szó. Egy-egy jó sor bármikor bevillanhat, de ez csak annyi, hogy eszembe jutott valami. Ha megjegyzem, jó, ha elfelejtem, az se baj, ami igazán fontos, azt az ember vissza tudja idézni, még olyan pocsék memóriával is, mint az enyém. Hol igen, hol nem, de azért az ihlet előhívható, oda kell ülni az asztalhoz, és dolgozni.
– Mostani kötetében visszanyúlt egy korábbi lírai hőséhez, Dumpf Endréhez, akinek „őszológiai gyakorlatait” már a tizennégy éve megjelent Grafitnesz verseskötetben megismerhettük. Kitalálhatott volna új figurát is. Miért jobb a régi?
– Engem annak idején is az ősz költői toposzának a továbbírása, szétírása érdekelt. Az ősz mint a halál, az elmúlás szimbóluma az egyik leggyakoribb témája a költészetnek, és mikor befejeztem a Grafitneszt, benne egy ciklusnyi „őszológia gyakorlattal”, pontosan tudtam, hogy ezt folytatni fogom. 14-15 éve majd minden verskezdeményem ebbe az irányba tartott. Persze hogy elővettem a korábbi Dumpf Endre-verseket. Túlnyomó részüket szétszedtem, átalakítottam, újra összeraktam egymással és főleg az azóta írt új töredékekkel. Olyan volt ez, mint egy nagy puzzle, költői kirakósdi. Játék a nyelvvel, a költészet hagyományaival, játék az elmúlással, a szerelemmel s persze a Dumpf-féle filteren átszűrt alanyisággal. Ez fontos volt, hogy alanyi költészet, de az alany egy teremtett hős, névvel ellátott fikció. Nincs más választásom, mint bízni abban, hogy aki besétál ebbe a kertbe, megérzi, hogy ennek az őszmantrának tétje van. Mondjuk véres a torka. Avagy, Karinthyval szólva: „Humorban nem ismerek tréfát.” Mégavagyabb, Esterházyt idézve: „Szöszöltem életre-halálra.”
– Dumpf Endre, ha magyarosítaná a nevét, Szorongó Endre lehetne?
– Olyasmi. A dumpf szónak nagy holdudvara van a németben, jelenthet még tompát, fásultat, szomorút, dohost, nyirkost. Ha úgy tetszik, ez egy őszi szó. Névnek talán túlságosan is beszédes név, de hát nagyon hamar beült az agyamba, nem hagyta, hogy változtassak rajta. Fura képződmény, nem írtam neki sorsot, múltat, ami konkrétumot csak lehet, kihagytam az életéből. Hús-vér figura, de a nyelven dereng át, sejlik át, én meg rajta, e nyelvi alakon. Szóval elég bonyolult viszonyok ezek.
– Annyi derül ki Dumpfról, hogy öregedő férfi, leginkább az ősz foglalkoztatja. Valamilyen betegséggel kórházban kezelik, az élete beszorult a kórházi ágytól a büféig tartó szűkös térbe. De ez sem gátolja abban, hogy közben mindenről verseljen. Az igazi élete a költészetben zajlik. Voltaképp irigylésre méltóan szabad.
– Mert ebben a mesterséges, ám ismerős közegben azt csinálja, amit legjobban szeret. De nem az én dolgom megmagyarázni a hősömet. Radnóti Sándor írta róla, hogy Dumpf Endre elsősorban médium. Számomra ez így pontos. Nyilván az én médiumom is, de főleg a költészeté. A könyvet lezártam, de beszélője továbbra is dolgozik, a szövegek odabenn mozognak, sűrűsödnek, változnak, ahogy a viszonyom is betegséghez, halálhoz. Hagyom és továbbírom őket, ha igaz, ismét nyersanyaggá válnak, egy következő verseskötet anyagává.
– A mű számomra arról is szól: bármennyire szűkösek is a lehetőségeink, belső világunkban megtalálhatjuk a szabadságunkat.
– Legalábbis meg kell próbálni, és jó, ha ez a könyv ilyesmit üzen.
– Ha úgy vesszük, az ország is egy egyre dohosabb levegőjű „létbüfé”, ahol nemrég a politikai menük közül választhattunk: európai demokráciát építsünk, vagy hagyjuk továbberősödni az önkényuralmat. Magyarország „ápoltjai” az utóbbit választották.
– Hát igen, „lehet, hogy annyi szív”, Vörösmartyt idézve. A Fidesz megjósolható győzelmet aratott abban a szabályrendszerben, amit az ellenzék nem jókedvében, de legitimált. Előfordulhattak kisebb-nagyobb csalások, viszont a nagy csalással rég szembe lehetett nézni, ez pedig a rezsim egész választási rendszere, az egész illiber álszentség, Orbán EU-kompatibilis önkényuralma. Meg persze az Alaptörvény, „a Caligula lovának” írt törvények, a nemzeti zsiványság, a hitvány és gátlástalan sikerpropaganda, a hétköznapi rasszizmus, a Szálasi, Rákosi óta nem tapasztalt uszítás, listázás a választás előtt és, a Figyelő ocsmány cikkéből ítélve, utána is. Megjegyzem, szolidaritásom kifejezéseként rögtön csatlakoztam a Mi is rajta vagyunk a Soros-listán petícióhoz, és ezt javasolnám mindenkinek, akit irritálnak és félelemmel töltenek el az egyre durvább civilvegzálások. Elég abszurd, de abban lehet bízni, hogy a régóta nyomorgatott civil társadalom erősebb, mint a gyönge, egymással elfoglalt, elszánatlan demokratikus parlamenti ellenzék. Ha ez a választási rendszer annyira durván sértette volna e pártokat, tetszettek volna nem indulni a választásokon! Erre képtelenek voltak, nyilván mérlegeltek, és volt okuk elfogadni egy önkényúr játékszabályait. Az is igaz, hogy ennyire gátlástalan hatalmi túlsúllyal szemben, számottevő média nélkül sokra nem mehettek. De ezt annyian és annyiszor elmondták, minek ismételjem?
– Vagyis az európai értékek hívei legfeljebb fővárosi zárványokban létezhetnek, de az ország egészére semmi hatásuk?
– A kisebb településeken biztos, hogy a többség könnyebben tehető alattvalóvá, sokkal kiszolgáltatottabb a helyi politikai érdekviszonyoknak, vagyis zsarolhatóbb. A hűbérurizáció olykor nem tetszik neki, de a kis méz a korbácson elég a legyintéshez: mindig így volt. És lényegében tényleg. A nagyobb városokban inkább van polgárság, civilség, Szeged és Pécs nem sárgult be teljesen, viszont Debrecenben simán megválasztották a NER egyik díszpintyét, Kósa Lajost, Hódmezővásárhelyen pedig Lázár Jánost.
– Ennyire immunissá vált a társdalom a korrupcióra?
– Ha naponta milliárdokat nyúlnak le, az már nem töri át az ingerküszöböt. Úgy tűnik, ennyi nulla a legtöbb ember számára felfoghatatlan, védekezik tehát, ez nem lehet igaz, mondja, a lakájmédia erre csak ráerősít két keresztényeurópázás és/vagy négerezés között. A többség nehezen éli az életét, nem tartozik az életformájához, hogy elnézzen a saját horizontja fölött. Vagy épp dühös, de nem hiszi el, hogy rajta is múlik. Azt kell gondolnom, a kistelepüléseken a többség a királyi propagandából tájékozódik, ha egyáltalán. Vagy csak annak hisz.
– De ők is kikapcsolják néha az M1-et, és látniuk kell, hogy a valóság nem az, amit a tévében mutatnak.
– Nem az, de olykor azt sem fogadja el valóságnak, amit a szemével lát. Mert arról is lehet hinni, hogy csak itt van így, ilyen rosszul, máshol biztosan jobb. Mint a kádárizmusban. Sokakban talán erős a hit, hogy Orbán keresztülhazudja magát a magyar igazságig, addig is félni kell valakitől, gyűlölni kell valakit, erre kiválóan megfelel a nem létező migráns és a nem létező összeesküvés, egy bankáré, akin a zsidózhatnék is levezethető. Az, hogy az illetőnek mit köszönhet a magyar kultúra, a magyar civil társadalom elmúlt harminc éve, simán elhazudható. Vastag bőr kell hozzá, de az van. Ez az erős egyharmad, amely a teljhatalomban tartja Orbánt, nem látszik csökkenni. Egy kisebb részüket talán a vezérhit motiválja, más részüket a megszokás, és sokakat a félelem. Hogy például mi lesz, ha ezek elmennek? Mi lesz a hatalmasok asztaláról lehullott morzsákkal? Miért kockáztassák, hogy ennyi se maradjon nekik? Inkább a fennállót választják, mint a változásokkal járó bizonytalanságot. Meg hát, nem zörög a haraszt, ki tudja, hátha csak az ő szemhatárukon nincs migráncs. Hátha tényleg Soros a patás ördög. A cigányozással meg, láttuk, bármikor elő lehet jönni, ha a migránsozás kimerülne. Ettől lehet tartani, nem? Hisz jelenleg két szélsőjobboldali, nemzeti radikális párt uralja a magyar parlament 80 százalékát. Ez azért félelmetes. S ez a szám tömören össze is foglalja, hogy mi történt. Ahogy, másfelől, a Magyar Nemzet használat utáni eldobása is erős, keserves szimbólum.
– Egyelőre még tart a gyászmunka az ellenzéki oldalon. Többen a szavazatok újraszámlálását követelik, de ha minden így marad, miben lehet még reménykedni? Vagy az országos „létbüfé” gondozottjai próbálják a szabadságot önmagukban, saját kis privát köreikben megtalálni?
– Pillanatnyilag én is ilyesmit gondolok. Megpróbálni minél több szabadságot előhívni, civil kurázsit és józan észt egyszerre, élni azzal, ami van. Jobban a kevesebbel.
– Igyekezzünk nem tudomást venni a közügyeinkről? Ez struccpolitika.
– A struccosodást a Fidesz szavazói már rég elkezdték. Persze hogy nem lehet nem tudomást venni a közügyekről. Tudomást veszek, dolgozom ebből a közérzetből, közmagánérzetből, de fogalmam nincs, mit kéne most tenniük a politikacsinálóknak. Elég sivatagos a terep. Az Együtt az összeomlás határán, a Momentum az egyetlen, amely viszonylag jól jött ki a választásokból, amelynek ideje és esélye van, és az építkezéshez remélhetőleg türelme is lesz. Akik a demokratikus ellenzékből bejutottak a parlamentbe, jórészt eddig is ott ültek. Nagy feladvány, hogy mit kezdenek ezzel a helyzettel. Beülnek biodíszletnek? Megpróbálják parlamenten kívül nulláról és nullából? Telnek a napok, lassan kiderül, a vezér hogy vesz elégtételt, hogy áll bosszút más szóval. Ki tudja, lehetnek-e még önkormányzati választások? Ott az ellenzéknek lenne esélye Budapesten és a nagyobb városokban. Ki akadályozza meg például a Stop, Soros! bevezetését? És mi marad, ha a még létező független civil szervezeteket is bedarálják? Hol van az a pont, amikor az emberekben a dac és az önérzet legyőzi a félelmet, és a tömeg fellázad? De ha fel is, melyik tömeg és főleg hogyan, ki ellen?
