Mese a szerelemről
Nincs ebben a szerelmes mesében még egy rendes Rómeóra szabott történet sem. Nincs kasza vágta virágként elhulló szép Júlia. Nincsenek epekedő ifjú szerelmesek, nincs „a szerelem mindent legyőz, a szerelmet nem győzi le semmi” típusú emlékkönyvszöveg.
Hőseink benne vannak harmincas éveikben. A férfi kőműves, hatalmas bontókalapáccsal dolgozik, a nő tanító, szürkécske, finomka, magányos, aki valamikor hegedült, s nem így képzelte el az életét, ahogyan most van, menekülőben. Minden szeptember másik városban, másik iskolában találja, maga sem tudja, miért. Mindenütt rossz, a legjobb sehol.
Ebbe a kőporos, tisztes, zárt világba, ebbe a magányos menekülésbe kopog bele valami zavaró, ami igencsak köznapian kezdődött. Szinte sehogy sem. (Ahogyan annyi más kis dráma. Vagy komédia.) A kőműves gyerekét tanítja a mademoiselle, s egy nap a férfi megy el a fiúért az iskolába. Látja a bérelt lakás összeszáradt, huzatos ablakát, ki is cseréli. A nő meg – nagy kérlelésre – viszonzásként hegedül. Rácsodálkoznak egymásra.
Nincs itt nagy szenvedély, eget vívó érzelmi orkán, nyíllal átlőtt szív, verdesve. Ez itt két felnőtt szemérmes magányának picit megnyíló története, amiből éppenséggel lehetne valami, ha lehetne, de – majd meglátják.
Szerelmes film nagykorúaknak nagykorúakról. Csendes bánatokkal, türelemmel viselt csalódásokkal, néhol Kosztolányi hőseire emlékeztető szelíd gesztusokkal, kicsi tragédiákkal. Dráma – hangos szavak nélkül.
Nem nagy film, nem felejthetetlen, de finom, megnézésre s némi elmélkedésre érdemes. Hogy mikor min múlik az életünk. És hogyan múlik el.
(Rendezte: Stéphane Brizé. Jean: Vincent Lindon, Véronique Chambon: Saudrine Kiberlaine)
