Mentés másként
Hetvenéves a csillaghegyi mentőállomás. Ezt egy lelkes mentőápolótól tudjuk, aki nem volt rest, és szabadidejének egy részét a Postamúzeumban töltötte – régi telefonkönyveket lapozgatva –, más részét pedig idős csillaghegyi lakosok között, aziránt érdeklődve, volna-e a padláson-pincében őrzött hajdani emlékek között olyasmi – egy fénykép, egy igazolás, egy recept mondjuk –, amiből többet tudhatunk a hazai mentőorvoslás e kicsiny, de fontos szeletéről.
A munka nem volt hiábavaló: akit a csillaghegyi mentészet históriája érdekel, mára tudhatja, hogy éppen hetven éve, 1940. május elsejétől osztozott a mentőszolgálat a csillaghegyi tűzőrség garázsszerű laktanyáján ott a Mátyás király úton. Aztán a két szervezet különvált, a tűzoltók új laktanyát kaptak, a mentők pedig átköltöztek srévizavi, a községi iskola hajdani épületébe: a tantermek ma a mentőorvosok és ápolók pihenőhelyéül szolgálnak, s az udvaron új garázs épült a négy szolgálatban lévő kocsinak, amelyek közül egy nonstop rohamkocsi, egy parti ohne (ez a szlengszerű szakkifejezés azt jelenti, hogy mindenki használja, de nincs rajta orvos), és két nappali kocsi. Mindezt András úrtól, az egyik helyi gépésztől tudom, aki e május elejei nyílt napon nemcsak a helyi mentők, hanem saját történetével is megajándékozott: mindkettő igen kalandos, legyen elég annyi.
Láthattunk még régi mentőautókat (egy amerikai típust az ötvenes évekből, meg a gyűrhetetlen lengyelt, amely a kádári konszolidáció évtizedeit mentette végig), volt kiállítás, élesztési bemutató és pogi. Aki pedig lemaradt a csillaghegyi mentősnapról, megnézheti mindezt a Kresz Géza Múzeumban a Markó utcai központban, amely idén szintén kerek évfordulót ünnepel. Százhúsz éves a kocsiszín, de nem néz ki annyinak.
