Már a magyar humor napja is elmaradt

Annak, aki átélte a 20. század tragé­­diáit, több oka lehetne sírni, mint nevetni. A 85 éves Kalmár Tibor – meg­­annyi színpadi és televíziós kabaré rendezője – azt mondja: a humor a legnehezebb helyzeteken is átsegítette. A háborúban, a gettóban, az óvóhelyeken is lehetett mulattatni és mulatni. Mosolyt varázsolni reménytelen arcokra.

Ma már kutatások bizonyítják a nevetés gyógyító erejét. Kalmár Tibor azonban nem felsőfokú kurzusokon tanulta a szórakoztatás tudományát. Már kissrácként viccmondással kereste meg, ha nem is a kenyerét, de a napi csokiadagját. Szüleivel a Wesselényi utcában laktak, de suli után a kisfiú az Almássy téren múlatta az időt: pikáns vicceket mesélt a padon üldögélő szerelmespároknak, akik fizettek is neki egy-egy zaftos poénért. Tibor imádott moziba járni, húgával, Évivel az összes Karády-filmet megnézték. A kislány háromévesen kívülről fújta a „végzet asszonyának” slágereit. Persze a bátyja tanította be erre a produkcióra. Évike repertoárjának később a családja is nagy hasznát vette, főleg 1944-ben, a németek bevonulása után, amikor sok más zsidó sorstársukkal együtt őket is csillagos házba költöztették. Kalmáréknak hiába volt védlevelük, a keretlegények összetépték az irataikat. Egyik napon nyilasok rontottak be a csillagos házba, és a zsidókat felsorakoztatták az udvaron.

– Tudtuk, mi vár ránk, ha a Duna-partra visznek. Hirtelen odaszóltam a húgomhoz: „Évikém, énekeld el a nyilas bácsinak a Hamvadó cigarettavéget.” Szegénykém rá is zendített nagy átéléssel, csakhogy a nyilasnak nem volt humora, visszalökött bennünket a sorba. De életben hagyott minket: a Duna-part helyett az Akácfa utcai gettóba terelték át az embereket – emlékezik Kalmár Tibor.

Fotó: MTI

Az édesapjának szerencséje volt, sikerült észrevétlenül lelépnie a menetoszlopból. Előtte még azt súgta a feleségének és a gyerekeinek: „Drá­­gáim, szerzek hamis papírokat, kintről többet tudok segíteni nektek.”

Az Akácfa utca 10.-ben, egy szűk kis szobában a nyilasok húsz zsidó embert zártak össze. Kalmár Tiborék is köztük voltak. Az épület a gettó szélén volt, csak egy palánk választotta el a keresztény házaktól. Tibor édesapja éppen a palánk túloldalán lévő bérházban vett ki szobát. Onnan rálátott a gettóra, a családjára is. Az ablakból kenyeret, krumplit dobott át nekik, úgyhogy nem kellett éhezniük.

– Aztán egy napon orosz katonák állítottak be a gettóba. Egyikük felkapta a húgomat, ő pedig rémületében énekelni kezdte: „Holdvilágos éjszakán...” Azt hitte, az oroszok is ellenségek. De a várva várt felszabadítókról kiderült, hogy fosztogatnak, nőket erőszakolnak. Amikor hazamentünk a romos lakásunkba, édesapám tetőtől talpig gézbe csavarta be édesanyámat, és befektette az ágyba. Hamarosan jöttek a ruszkik „gyévuskákat” keresni. Apám rámutatott a bepólyált testre: „Nálunk csak súlyos sebesült van.” A katonák távoztak.

A háború abszurditásáról meséli a rendező: még a Lujza utcai csillagos házban történt meg velük, hogy egyik éjjel becsöngetett hozzájuk Hans, egy szökött német katona. Könyörgött, bújtassák el, mert nem akar tovább háborúzni. A Wehrmacht szökevényét a spájzban rejtették el a zsidók.

– Megelőztük A tizedes meg a többieket. Csak nálunk a németek voltak a spájzban.

Kalmár mindig is színész akart lenni, s a háború után fölvették Lakner bácsi gyerekszínházába. A híres filmrendező, Radványi Géza 1947-ben gyerekszereplőket keresett a Valahol Európában című filmjéhez. Lakner társulatából beválogatta a forgatásra az akkor 13 éves Harkányi Endrét és Kalmárt is. Tibornak mindössze egy mondata volt a filmben: „Tudja a rosseb!” De ezzel a „rossebbel” elindult a művészkarrierje.

A fiú mozirajongásának azonban kellemetlen következményei is lettek, például, hogy egy csomó tantárgyból bukásra állt. Édesapja kitűnő fogtechnikus volt, és azoknak a tanároknak, akik buktatni akarták a fiát, ingyenes fogpótlást ajánlott fel. Tibor végül minden tárgyból átment, a tanároknak pedig csillogott a szép új fogsoruk.

Az érettségi után a Színművészeti Főiskolára jelentkezett, de mivel a szerepek magolásához nem volt kedve, inkább a rendezői szakot választotta. Föl is vették Marton Endre színházrendezői osztályába 1950-ben. Az ifjú tehetségre Marton, a Nemzeti Színház akkori főrendezője hamar felfigyelt, s maga mellé vette asszisztensnek. Kalmár Tibor a Nemzetiben az ország legnagyobb színészeit láthatta próbálni. Egyik kedvence az Uborkafa című szatirikus előadás volt, amelyet Marton rendezett, és olyan sztárok játszottak benne, mint Bihari József, Sinkovits Imre, Gábor Miklós vagy Makláry Zoltán. A vitrio­­los művet Urbán Ernő írta. A darab egy kis faluban játszódik, ahol a nyersanyaghiánnyal küszködő nemezgyár problémáit a Szőrgyűjtő Vállalatnak kell megoldania. A tanácselnök, akinek a portréja mellesleg a hivatal falát is díszíti, elrendeli: a helyi parasztok állatait borotválják le, s az így nyert „terméket” szolgáltassák be a nemezgyárnak. Végül a feldühödött parasztok fellázadnak, és bosszút forralnak a megkopasztott disznóikért. A szarkasztikus előadás visszhangja Rákosiig is eljutott, és beült a Nemzetibe, hogy megnézze az Uborkafát. Utána behívatta irodájába Urbánt, és ráordított az íróra: „Honnan veszi ezt a marhaságot a szőrbegyűjtésről?” Urbán kivett a táskájából egy iratot, és átnyújtotta: a Rákosi-kormány szőrbegyűjtési rendelete volt. Vagyis tényleg létezett ilyen törvény, csak erre már a kommunista vezér sem emlékezett. Rákosi lángoló fejjel válaszolta: „Rendben. De követelem, hogy a darab végét írja át: a falusiak nem lázadhatnak fel a tanácselnök ellen!”

1956. november 4. után Kalmár is megpróbált disszidálni. Akkor már megnősült, feleségével és másokkal gyalog próbáltak átjutni az osztrák határon. De még az „innenső oldalon” egy szovjet kiskatona karjaiba futottak. Kalmár Tibor megkönnyebbülve sóhajtott fel: valójában hazahúzta a szíve. Ő akkor már az Állami Déryné Színház rendezője volt.

Bár elismeri, rendezői diplomával a zsebében nem oda vágyott. A Nemzeti igazgatója, Major Tamás és Marton Endre ígérték meg neki, hogy az ország első számú teátrumába szerződtetik. Már csak a népművelési minisztérium jóváhagyására vártak. Akkoriban az volt a szokás, hogy a végzős rendezőket behívatták a minisztériumi gré­­mium elé, ott közölték velük a hivatalos döntést. A bizottságban Major és Marton is ott ültek. Kalmár magabiztosan várta kinevezését a Nemzetibe, mire közölték vele: a debreceni színházban rendezőhiány van, oda kell mennie. Azt hitte, leszédül a székről, Major és Marton pedig lesütött szemekkel ültek. A párthatározat ellen semmit sem tehettek. Kalmárnak esze ágában sem volt vidékre menni. Közölte a bizottsággal, hogy ő az aprófalvak népét szeretné a szocialista kultúrával szolgálni, helyezzék inkább a Déryné Színházba. Kalmár tudta: a faluszínház pro­­duk­­cióit a fővárosban próbálják, a rendezőnek itt kell dolgoznia, csak a színészek tájolnak az előadásokkal.

A kultuszbizottság kénytelen volt támogatni az ifjú rendező küldetésvágyát, így Pesten maradhatott. Szakmailag sem csalódott: nagyszerű színészek voltak a Dérynénél, többnyire olyan „egyéb” származású művészek, akik a Rákosi-rendszer perifériájára szorultak. Hat évet töltött náluk, s Dosz­­tojevszkijtől a Csárdáskirálynőig mindent rendezett. Ám aztán már tovább akart lépni. S amikor a Vidám Színpad igazgatója, Fejér István a társulathoz hívta, rögtön igent mondott.

– Sosem gondoltam arra, hogy ka­­ba­­ré­­ren­­de­­ző legyek. De a Vidám Szín­­padnál volt akkor Kellér Dezső, Salamon Béla, Alfonzó. Együtt dolgozhattam Zsütivel, azaz G. Dénes Györggyel és Királyhegyi Pállal is. 1960-ban szerződtem oda, és több mint negyven évig ott maradtam.

Királyhegyi Pállal és Schütz Ilával

Magyarországon a kabarénak két nagy korszaka volt. A két világháború között harminc kabaré működött a fővárosban. Majd a Kádár-rendszerben újra fontossá vált a népszórakoztatás műfaja. A televíziózás megjelenésével a nézők már otthon is kacaghattak a ka­­barétréfákon. A három T (támogatott, tűrt, tiltott) kultúrpolitikájában a kabaré a tűrt kategóriába tartozott. Vajon a politikai szelep funkcióját töltötte be a „legvidámabb barakkban”? Vagy a nevetéssel segített feloldani a szókimondás határait? Megítélés kérdése. De az biztos, hogy sok százezer néző remekül mulatott Kalmár Tibor kabaréin és szilveszteri műsorain is.

Elgondolkodtató, hogy a legnagyobb nevettetők közül többen ugyanúgy a poklon mentek keresztül, mint ő. Kellér Dezső és Alfonzó munkaszolgálatból tért vissza, Salamon Béla a gettót élte túl. A pesti humor koronázatlan királya, Királyhegyi Pál világkalandor volt a háború előtt, Londonból 1941-ben jött haza. Ahogy az Első kétszáz évem című könyvében írta: „Repültem hazafelé, sürgős volt az utam, nehogy lekéssem az auschwitzi gyorsot.”

Nem késte le sem Auschwitzot, sem Buchenwaldot. Kabos Lászlót Mauthausenbe deportálták, ő később olyan nagy sztár lett a Vidám Színpadon, hogy nélküle nem lehetett bemutatót tartani.

– Ezek a nagyszerű művészek a privát életükben is jó humorú emberek voltak. A színészbüfében is folyton egymást ugratták. Alfonzó például gyakran beült egy újsággal a társalgóba. Amint belépett egyik kollégája, elkezdte a róla szóló lesújtó kritikát felolvasni az újságból. Amit persze ő talált ki.

Királyhegyi Pál sok kabaréjelenet írt, de az igazi műfaja a társasági élet volt. Minden este pontban hatkor leült a törzsasztalához a Fészek Művészklubban, s odakiáltott a pincérnek. „Fizetek!” Erre minden pincér fölkapta a fejét, és a borravaló reményében az íróhoz sietett, aki persze előbb rendelt is. Asztaltársaságának állandó tagja volt Kalmár Tibor. A színházi előadások vége után gyakran beugrott a Fészekbe Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Tolnay Klári, Kálmán György is. Zárásig hallgatták Királyhegyi anekdotáit, amelyekben a legabszurdabb az volt, hogy tényleg megtörténtek.

– Én már kívülről tudtam a sztorijait, de imádtam újrahallgatni. A kedvencem az volt, mikor Királyhegyi az ötvenes évek elején bement a postára, és elküldött egy táviratot a Kremlbe: „A címzett: Joszif Visszarionovics Sztálin, Moszkva, Kreml. Stop. A rendszer nem vált be. Stop. Kérem sürgősen abbahagyni. Stop. Királyhegyi.”

Hogy a táviratot továbbította-e a pos­­táskisasszony, nem tudni, de válasz nem jött. Viszont Királyhegyit kitelepítették Adácsra. „Hol van ez a falu?” – kérdezte tőle sok évvel később a Fészekben Kalmár Tibor. „Fölszállsz a vonatra, mész vele sokáig, és ahol nincs semmi, ott leszállsz. Ott van Adács” – felelte a már öreg humorista.

A Vidám Színpad bemutatói előtt a kabarék forgatókönyvét be kellett nyújtani engedélyezésre a kultuszminisztériumnak. A főpróbákat öttagú politikai grémium nézte végig. Aztán a diktatúra puhulásával a szigor enyhült.

– Igazából már nem volt cenzúra. Annyira tisztelték Kellér Dezsőt, hogy a politikusok nem mertek belekötni semmibe. Mindössze két tabutéma volt. A megkérdőjelezhetetlen szovjet–magyar barátság mellett Erdéllyel sem volt szabad élcelődni – magyarázza Kalmár.

Salamon Bélával

1981-ben mutatták be a Meddig lehet elmenni? című estjüket, amelyben a Központi Bizottság tagjait is színpadra idézték. Aczél Györgyöt Csákányi László játszotta, Kádárt pedig Forgács Gábor. Az egyik előadásra Kádár és Aczél is elment. A MSZMP első titkára a térdét csapdosta a nevetéstől, főleg azoknál a jeleneteknél, ahol Aczélt parodizálták. A párt kultuszvezére morcosabban leplezte mosolyát. De tűrték az ugratást. A műsor utáni állófogadáson Salamon Béla kedélyeskedett Kádár Jánossal. „A figaróm nagy tisztelője önnek, és azt mondta, meglátjátok, Kádár előbb-utóbb még Erdélyt is visszafoglalja nekünk.” Az elvtársak pezsgőspoharaiban hirtelen a buborékok is megfagytak. „Ezt persze a borbélyom mondta, nem én – hátrált kifelé Salamon. – De azért nem rossz ötlet” – kacsintott vissza az ajtóból.

– Furcsa világ az. Sokkal liberálisabb volt a kultúrpolitika, mint most. Ma lényegében felszámolták a kabarét, és jóval kevesebb a közéleti humor – állítja Kalmár.

Az egykori Vidám Színpad helyén ma a Centrál Színház működik, nagyszerű társulattal, de kabarét nem játszanak. A televízióban sem készülnek új kabaréjelenetek. Hiányoznak korunk Hofi Gézái, Kellér Dezsői. A trendi standup comedy előadói pedig – tisztelet a kivételnek – a privát szféra olcsó, alpári vicceivel igyekeznek röhögtetni a publikumot.

Peterdi Pál mondta egyszer: kétféle ember létezik. „Akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes.” Tegyük hozzá: elképzelni sem tudjuk már, hogy, mondjuk, Orbán Viktor beüljön egy kabaréba, ahol éppen őt figurázzák ki, s jóízűen nevessen önmagán. A mai politikai kurzusból hiányzik minden önirónia. A vezért parodizáló színháztól esetleg másnap megvonnák az állami támogatást, vagy NAV-kommandót küldenének a nyakukra.

Kalmár Tibor többször tett kísérletet arra, hogy a humor visszanyerje méltó helyét. Még a rendszerváltás után az ő kezdeményezésére indult el a Matáv telefonviccmondó szolgáltatása. Ő indította el a Pesti Vicc lapot a Postabank támogatásával. A bank csődje után a lap is tönkrement. A rendező szorgalmazta, hogy az UNESCO szavazza meg: a humornak is legyen világnapja – április 1-jén. Az akkori külügyminiszter, Kovács László támogatta az ötletet, de az UNESCO párizsi konferenciáján elvetették a javaslatot, mondván: amíg éhezés és nyomor van a földön, nincs ok a humort ünnepelni. Azt viszont sikerült Kalmárnak elérnie, hogy a magyar humor napjának terve a honi parlament elé kerüljön. A Tisztelt Ház 2008-ban megszavazta, hogy a humorünnepet június 25-én, Karinthy Frigyes születésnapján tartsák. Tavaly Kalmárék a holokauszt hatvanadik évfordulója kapcsán még interaktív kiállítást rendezhettek a Gozsdu udvarban A túlélés humora – avagy a pesti zsidó humor címmel.

Az idén az állam már nem támogatta a rendezvényt, így a magyar humor napja elmaradt. Sokat elárul ez a totálisan elkomorult közéletünkről. A jelenlegi kormány számára a humor veszélyes fegyver, és a hatalomban nem ismernek sem könyörületet, sem tréfát.