Manon
Egész estés balett igazán kevés van, amit mai zenés színházak a műsorukra tűzhetnének. Ehhez képest szinte meglepő, hogy Sir Kenneth Macmillan egyik leghíresebb koreográfiáját, mely több mint negyven éve született, most először táncolja el az Operaház balett-társulata. (Melynek persze Magyar Nemzeti Balett a neve, mi más is volna.)
Igaz, a szerencsések láthatták már Magyarországon korábban is az alkotást, futólag, vendégjátékok keretében, de repertoárra most először kerül: parádés – és hármas – szereposztásban, megőrizve az eredeti mű minden elemét, a tánclépésektől a díszleten át a jelmezekig.
Van, aki a Manont a macmillani pálya egyik csúcsának, az érett mester fontos összefoglalásának tartja, van, aki a populizmus felé tett (megbocsájthatatlan) gesztusának. Tény, hogy az akkor már jó ideje a királyi balett élén álló öntörvényű zseni ezzel a művével nagy közönségsikert (is) aratott, s ami nem igazán volt rá jellemző élete során: a szakma mindig nagyra tartotta, a hivatalosság is elismerte (igazgatói és lovagi címek formájában), a közönség azonban nehezen fogadta be a „hagyományos” balett szépségeszményétől való tudatos elfordulását.
Mindennek, ennyi év után, már nemigen maradt jelentősége. A táncművészet annyit változott az elmúlt évtizedekben, annyi tabu dőlt le és annyi határ átlépődött, hogy a mai néző szinte már andalító, klasszikus balettként gyönyörködik a Manonban, még akkor is, ha a harmadik felvonás szomorú, mocsaras vidékeket és még annál is szomorúbb történetet idéz. A szellemes lépéskompozíciók is elvesztették mára meghökkentő tartalmukat, s mit az egykori táncosok a nehézségek csúcsának éreztek, mára (szinte) rutinfeladattá vált.
Egy szó mint száz: minden tekintetben megérett a helyzet a Manon pesti bemutatójára. Melyet a társulat nagy lelkesedéssel és alázattal abszolvál. Magam Nakamura Shokóval a címszerepben láttam – nagy japán turistakontingens körében, akik eljöttek Európába, hogy lássanak végre egy japánt, aki párizsi kurtizánt alakít.
Így kerek a világ.
Nádas Sándor
