Leszállok a színházi vonatról - Dér Zsolt a színész hitelességéről és bátorságáról
Három éve végzett a színművészetin. Szakdolgozatát a pályakezdő-pályaelhagyók témájáról írta. Milyen okokból hagyták ott a színipályát a kollégái?
Hat interjút készítettem, ebből három került be a szakdolgozatomba. Felszínesre sikerült a kutatás, amely mégis azt mutatta: főleg azok lesznek pályaelhagyók, akik különböző prekoncepciókkal kezdték el a színművészetit, de az elképzeléseik nem valósultak meg. Az előzetes elvárásaik nem teljesültek. Egyébként pár nappal azután, hogy felmondtam a Katona József Színházban, jutott eszembe a szakdolgozatom, s hogy mennyire árulkodó jel volt a témaválasztás. Mintha az idegrendszerem üzent volna nekem, hogy ezzel az üggyel még dolgom lesz. Csak akkor ezt még nem értettem. Különben én nem vagyok pályaelhagyó, inkább egyre nagyobbra rajzolom a pályát.
A színpadi rivaldából mégis a háttérbe vonult. A Facebookon azt írta: a karantén alatt hozta meg a döntését, hogy eljön a Katonából. Ha nincs ez a kényszerszünet, még mindig ott játszik?
Ha nincs karantén, akkor a pszichém előbb-utóbb még drasztikusabban jelezte volna, hogy baj van. Lehet, hogy egyszer csak kimegyek a színpadról, vagy valami nagy kiborulás jön. Már a karantén előtt pánikrohamaim voltak, úgy éreztem, kiégtem. Azt hittem, csak elfáradtam, túl sokat játszottam. Felhívtam az igazgatót, Máté Gábort, elmondtam neki mindent, s azt is, hogy a következő évadban csak egy szerepet vállalnék. Nagyon megértő volt, azt tanácsolta, pihenjek, gondolkozzak, és térjünk erre vissza egy hónap múlva. Kipihentem magam, de a szorongásaim nem múltak el, és rá kellett jönnöm, hogy nem a fáradtság a probléma. Tíz darabban játszottam, ez sok, de mások még többet dolgoznak. A színházi társadalom túlterheltsége, a totális egzisztenciális létbizonytalanság a szakmánk súlyos és valóságos problémája, nálam mégsem ez volt a kiváltó ok.
Gondolom, hiszen ön tévésorozatokban, játékfilmekben is forgatott.
Én mindent megkaptam a pályámtól, a döntésemnek nem egzisztenciális, hanem mentálhigiénés okai voltak. Tizenhat éve foglalkozom színházzal, az életemben első helyre került, hogy színész vagyok, akit amúgy Dér Zsoltnak hívnak. Szeretném ezt megfordítani: Dér Zsolt akarok lenni, akinek van valamilyen szakmája, de nem ez határozza meg a személyiségét és az identitását.
Annyi mindenben korlátozta a színház?
Tizennégy éves koromtól különböző társulatoknál játszottam, például a Bárkában, a Kolibriben. Kamaszkoromban felültem erre a színházi vonatra, és sokáig nem tettem fel magamnak azt kérdést, hogy tényleg ezt akarom-e. Ebbe az irányba, ezeken a síneken szeretnék haladni? Inkább csak történtek velem a dolgok. Persze rengeteg munka, küzdelem volt ebben, mégis igazából csak sodródtam, egyik állomás jött a másik után. Most pedig eljutottam odáig, hogy leszállok erről a vonatról, hogy én döntsem el: vissza akarok-e még szállni ugyanide, vagy más irányba indulok.
Tavaly kapta meg a Junior Prima Díjat. Nagy bátorság egy ilyen sikeres színházi vonatról leszállni.
Igen, ez egy bátor döntés volt. Nagyon izgalmas, ugyanakkor félelmetes helyzet ez. Eddig a színház és a színészet volt az identitásom, és ez minden mást maga alá gyűrt bennem. Most a színház helyén üresség maradt, és életemben először megengedem magamnak, hogy ne is legyen ott semmi. Igyekszem hagyni, hogy ebben az üresen hagyott térben új dolgok szülessenek meg, nem akarok pánikszerűen azonnal megoldani mindent, inkább csak figyelek. De ezek legalább az én döntéseim, minden krízisem és minden örömöm is az enyém. Hosszú idő után először érzem, hogy én vagyok a saját történetem főszereplője, és ez nagyon felszabadító.
Az édesapja, Dér András, 2017-ben – amikor Jordán Tamás direktori kinevezése lejárt – pályázott a szombathelyi színház igazgatói posztjára. A kirobbanó politikai botrány miatt azonban visszalépett. Mára már az egész színházi életünk aláaknázott tereppé vált. Ez is hozzájárult, hogy elege lett?
A politikának semmi köze a döntésemhez. Ettől még igaz, hogy a közélettől én sem tudom függetleníteni magam, mintha egy fortyogó levesben kavargatnának minket, és kavarjuk mi is magunkat. Ez a szag beleivódott a bőrömbe, ezt érzem éjjel-nappal. Minden oldal állandóan a magyar kultúra fontosságát hangsúlyozza. De ha a magyar kultúra perspektívájából nézem ezt az egészet, akkor mit látok? Azt, hogy a kultúrpolitikai klíma agyonnyomott mindent. Már nem tudunk arról vitatkozni, hogy Vidnyánszky Attila Bánk bánja vagy Schilling Sirálya érintett-e meg jobban esztétikailag és érzelmileg. Vidnyánszky Attilával kapcsolatban a politikában betöltött szerepe került előtérbe, Schillinget pedig ugyanez a politikai miliő arra késztette, hogy külföldön éljen és rendezzen. A kultúra szempontjából hagytuk emigrálni mindkettőjüket és lassan mindenki mást is. Ez hatalmas veszteség. A magyar kultúra csak kevesebb lett így, ez egy lose-lose játszma. És ez végtelenül szomorú.
A kultúrharc újabb fejezete a színművészeti egyetem elleni kormányzati invázió. Miért nevet?
Mert úgy érzem, ez az egész olyan durva fogalmi deficiteket hozott felszínre, hogy csak az értelmetlen vagdalkozás megy. Például a békéscsabai színház igazgatója felrótta, hogy szerinte az SZFE-n alternatív vizsgaelőadásokat tartanak. Mit ért ez alatt? Mit jelent ez? Menjünk akkor vissza az elejére, és tisztázzuk az alapfogalmakat. Mit nem lehet azon megérteni, hogy kevesebb, mint fél év alatt akarnak lezavarni egy modellváltást úgy, hogy az intézményt érintő kérdésekben az intézménynek nincs semmi beleszólása? Nem a modellváltással van baj, hanem hogy nem adnak időt, sem lehetőséget arra, hogy érdemi szakmai párbeszéd folyjon bármiről is.
A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság szerint az egyetemen folyó oktatás színvonala silány. Ön is ezt tapasztalta?
Nem értem ezeket az általánosító kifejezéseket sem, hisz az egyetemen rengetegféle képzés folyik. Talán mindegyiket jól ismerik? Nekem csak a színészképzésről van tapasztalom. Máté Gábor volt az osztályfőnökünk, és ő például Vidnyánszky Attilát kérte fel egy színészmesterség-kurzus tartására, épp azért, hogy teljesen másféle rendezői gondolkodást, világnézetet is megismerhessünk. Vidnyánszky rendezte az egyik vizsgaelőadásunkat. Ez egy olyan alkalom volt, amikor a különböző oldalakhoz sorolt mesterek remekül tudtak együttműködni: a jobb- és baloldali médiában is hangosan kellett volna ünnepelni ezt. A színészképzésünk egyébként beleillik abba a hagyományos, ilyen értelemben konzervatív mester–tanítvány oktatási rendszerbe, amelynek az alapjait még Hevesi Sándor fektette le, és Major Tamástól Horvai Istvánig, Máté Gábortól Dömötör Andrásig, mindenki ebben a szellemiségben tanult és tanított. Arról lehetne vitatkozni, hogy az egy osztály, egy mester oktatási szisztéma mennyiben hasznos a diákok számára a mai viszonyok között. De ez nem politikai, hanem szakmai vita lenne, az pedig itt nem érdekes.
Sikernek tartotta, hogy diploma után rögtön a Katonába szerződtették?
Persze, ha az ember ilyen társulatba kerül, az rengeteget jelent. Kezdettől befogadtak engem, inkább én voltam mindig kicsit rejtőzködő. Nem biztos, hogy olyan személyiség vagyok, aki alkalmas arra, hogy bármit eljátsszon. Nekem nem felel meg, hogy amikor leszerződöm egy évadra, még nem tudom, milyen szerepekre szerződöm. Tudtommal ez nemcsak a Katonában van így, hanem a legtöbb színházban is.
Gyakran hallani a színészektől, hogy mennyire kiszolgáltatottak, hiszen az igazgatók és a rendezők döntenek a sorsukról.
Ez így van, a színésztársadalom nagy része óvodás státuszban van tartva, és úgy is viselkedik. Ez nagyon komoly probléma. Rengeteget kellene beszélgetni erről, hiszen rendezők, igazgatók, színészek, filmes producerek, tévécsatornák vezetőinek a közös felelőssége ez. Én sokat duzzogtam a munkahelyemen, volt olyan szerepem, amelyet nem szerettem, esztétikailag sem értettem vele egyet, de ezzel együtt is én vagyok a felelős a saját döntéseimért.
A Facebook-oldalára azt írta, filmszínészi feladatokat továbbra is vállalni fog. Miért jobb önnek filmben játszani, mint színházban?
A színpadhoz nekem olyan dolgok is társulnak, amelyeket most le akarok rakni. Egyelőre a gondolattól is kiráz a hideg, hogy kilépek a takarásból, és néz a közönség.
Nem érzi magát hitelesnek a színpadon?
Emiatt is jöttem el a Katonából úgy, hogy egyetlen szerepemet sem akarom továbbvinni. Már nem voltam önazonos, csupán eljátszottam, hogy játszok valakit. És ez a színésztársaimmal szemben sem volt fair, akik viszont mindent beleadtak a játékba. Lehet, hogy egy darabig technikailag még fejlődhettem volna, de éreztem, hogy igazából fals, amit csinálok.
Vannak új célok?
Tanulom a filmes háttérszakmákat, és ezt nagyon élvezem. Asszisztensként dolgozom casting direktorok mellett, illetve rendezőasszisztensnek is épp betanulok. Írok rossz forgatókönyveket is, rendezni is szeretnék majd. Egyébként az, hogy valaki sikeres egy pályán, és mégis újba kezd, csak nálunk olyan furcsa és szokatlan. Sok helyen ez teljesen természetes. Ha van bennünk kétely, ha úgy érezzük, hogy másként is élhetnénk, miért kellene ragaszkodnunk a megszokotthoz? Tudom, hogy a rengeteg egzisztenciális probléma visszatarthat minket, ám épp a kérdések sokasága és súlyossága mutatja, hogy milyen fontos néha változtatni.
