Lemondó és áldást osztó búcsúének
Szabolcsi Bence nem szerette. Legalábbis koncepciózus könyvében, A zene történetében Mahlert leginkább a kellő tehetség hiányában elbukó hősként írta le. Olyannak, aki több érzéssel élt, mint amenynyit magasrendű muzsikában kimutatni tudott. Az Ének a földről című darabot azonban (ezen a néven) megrendítőnek nevezte.
Bruno Walter nagyon szerette. Egész életében úgy érezte: az a feladata, hogy háborút vívjon a komponista Mahler elismertetéséért.Mert csodálta művészetét. Amikor megkapta tőle a „Dal a Földről” partitúráját, áttanulmányozta, és – mint visszaemlékezésében írja – „jó időt töltöttem a legmélyebb megrendültségben ezzel a különlegesen szenvedélyes, keserű, lemondó és áldást osztó búcsúénekkel, ezzel a tovalebegéssel”.
Méltatlan volna azon élcelődni, hogy Mahler ügyében nem Szabolcsi mondta ki az utolsó szót. Sőt, súlyos méltánytalanság. Mert félrenézéseivel együtt is grandiózus és élvezetes könyv az övé, amelyhez fogható azóta se nagyon jelent meg magyarul. És még ennél is fontosabb, hogy a pillanatban, amikor szóba jön a Dal a Földről, illetlenség minden lenéző mosoly, minden szánakozás, minden fölényeskedés. Mert ez az a mű, amely összeszorítja a torkot. Amely, mint Szabolcsi is írta: megrendít. Amelynek ezeregyedszerre is ereje van. Amelyben minden szokott Mahler-gesztus sosemvoltnak tűnik föl. Amelyben a vándor, aki a mindenségben él, búcsút int nekünk, nekünk, akik csak itt lent létezünk. Mi pedig – csodálatos módon – mégis értjük őt, és átérezzük fájdalmát.
Mahler zsenialitását más is mutatja, s arról másként is meggyőződhetünk. Elég csak belehallgatni Dal a Földről zongoraváltozatába, meghallgatni az utolsó tételt, a Búcsút. Nincs Bruno Walter, nincs Kathleen Ferrier és Set Svanholm, nincs sehol a New York-i Filharmonikus Zenekar, amely az 1948-as legendás felvételen játszik. Csak Cyprien Katsaris, a pianista van, mellette meg Brigitte Fassbaender és Thomas Moser. És a lebírhatatlan szomorúság. (Warner.)
