L. Simon László szerint eljött az ideje, hogy az Orbán-kormány színre lépjen a könyvkiadásban is
- Két tűz között ülök – mondja talányos képzavarral L. Simon László. A Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett kerekasztal-beszélgetésen a politikát ő képviseli, két vitapartnere, Gyurgyák János, az Osiris Könyvkiadó igazgatója és Kolosi Tamás, a Líra Könyv Zrt. elnöke, a Tárki alapítója szakmai kérdésekben próbál bennünket eligazítani.
A Matyi-birodalom tavalyi kimúlása nyomán keletkezett űrt a riválisok viszonylag gyorsan betöltötték, a zsugorodás, a példányszám-csökkenés, a járványszerű csődhullám ellenére a piac – Kolosi szerint – nem bomlott fel. Az egyik nyertes maga a Líra. Úgyhogy Kolosi köszöni szépen, jól van. Ez eddig rendben lenne. Ami az Osiris igazgatóját a nyilvánosságtól való tartózkodása ellenére a vita vállalására ösztönözte, hogy nyakunkon az új veszély. Szeptembertől minden téren, a kultúrában is, „változások és átszabások” várhatók. Szeptember van, a változás nem látható. Hogy melyek lennének a változások, érintik-e az egyre jelentősebb állami nyomulástól sújtott könyvpiacot, azt L. Simonból kellene kiszedni.
Az egykori kulturális államtitkár írásban, szóban is kifejtette, eljött az ideje, hogy az állam is lépjen, kulturális missziót vállaljon. L. Simon szerint az állam kétféleképpen segíthet. Egyrészt részt vehet a könyvkereskedelem újjászervezésében, másrészt pénzzel támogathatja meg azokat a halódó mini-kiadókat, amelyek az Alexandra romjain életképes kiskereskedelmi láncokat hozhatnának létre. De L. Simon már annyi mindent írt és mondott… Többek között azt is, hogy a kialakult helyzetért – s itt talányosan felvonja szemöldökét – nem csak Matyi kalandortempója a felelős. Annyi a megjegyzésből sejthető, hogy a kultúrharc szellemében az állam beavatkozásra készen áll. Kolosi nem csinál titkot belőle, hogy az állam tulajdonképpen már részt vesz a könyvkereskedelemben, többek között a tankönyvpiacot ellenőrzése alá vonta. Összegszerűen ez úgy fest, hogy a 15 milliárdos forgalomból 6 milliárd realizálódik a hagyományos piacon, a többit az állam (és a NER) bekebelezte.
L. Simon szerint az önmagában nem bizonyít semmit. Ezen elvitatkoznak egy darabig.
Ami az Osiris igazgatóját illeti, nem is csinál titkot abból, hogy a könyvkiadásban mindig szükségesnek látta az állami beavatkozást. De amit Tusványos tanulságaként megjegyzett, az komolyan elbizonytalanítja. A latin mondást idézi: „Nem bízom a görögökben, még akkor sem, ha ajándékot hoznak.” Abba, hogy miben segíthetne egy illiberális kormány, Gyurgyák nem megy bele. Amikor híre futott, hogy elfogadta a meghívást a kerekasztal beszélgetésre, kollégái közül számosan felhívták és javasolták, a fenyegető veszélyeket ne nagyon részletezze. „Nem muszáj ötleteket adni.”
A vita résztvevői megegyeznek abban, hogy a rendszerváltás óta a könyvpiac döntően megváltozott. – Először is nem létezett könyvpiac - pontosít Kolosi. – Állami könyvelosztási rendszer persze volt. De az nem volt piac.
És az erősen befolyásolt piac folyamatosan zsugorodik. Alapvetően két részre oszlik. Nevezzük az egyiket „fikciós könyvpiacnak”, a másik a nemzeti kultúra alapját jelentő tudományos könyvkiadás. A fikciós piac elképesztő példányszámokat produkál, hatalmas pénzeket lehet megkeresni, míg a tudományos könyvkiadásban a példányszámok néhány ezer körül mozognak. Ötezer példány kolosszális siker. A szakemberek az aranyidőket a kilencvenes évekre és az új évezred első évtizedének közepére teszik. A forgalom 2007-2008 körül csúcsra járt, nemzetközi sikereink is voltak, volt magyar Nobel-díjas. De már akkor is gyanús lehetett, hogy háromszor akkora alapterületen árultak Budapesten könyvet, mint Bécsben. Túltermelési válság keletkezett. A likviditási gondok is megjelentek. Kolosi az állami beavatkozást élből ellenzi. Az állam előbb-utóbb eltorzítja a gazdasági folyamatokat. Kolosi szerint a piacon ebben a pillanatban jelentős bővülés van, a példányszámok csökkennek ugyan, de a választék sosem volt ilyen nagy.
A közönség komoran hallgat. A teremben ismerős arcok. Szinte mindenki itt van, aki a szakmában számít.
Az Alexandra bukására terelődik a szó. A vitavezető fölteszi a kérdést: mi jöhet ezután? Lendített-e a dolgokon, hogy az Alexandra megbukott?
A résztvevők szerint a megacég kivonulása esély arra, hogy az ezerszer elátkozott bizományosi rendszer visszaszoruljon. A többit meglátjuk.
Valamennyien arra várunk, hogy essen szó a lényegről is, a kultúrharcról, a várható offenzíváról, a beígért „új irodalmi kánonról.” Erről azonban a beszélgetés során nem kapunk tájékoztatást.
Gyurgyák mondja, ő annak örülne igazán, ha a nemzeti szempontból fontos szaktudományos területre az állam nem léphetne be. Ha a népszerű könyvek piacán vállalna szerepet, az nagyon torz világ lenne. Ideális esetben mégis a vásárló irányítja a piacot. Nyugaton belép a folyamatba néhány kulturális alapítvány, kulturális egyesület. Mi ettől messze vagyunk.
A vitatkozók álláspontja kettős: egyszerre gondolják, hogy a könyvkereskedelemben az államnak is van keresnivalója, de legalább ennyire félnek is ettől. Az állami beavatkozás egyszerre lehet átok és áldás. Képes arra, hogy a piacot jótékonyan befolyásolja, de hatalom készen áll arra is, hogy a szellemi élet ma még meglévő pluralizmusát szétrombolja.
