Kulturális terápia

– Kockázatos vállalkozás televíziós sikerszériát folytatni. A Terápia színészei közül önt terhelte a legnagyobb felelősség. Hogy bírta?

– Köszönöm, jól. Jó szerep, nagyszerű színészkollégák, rendezők, forgatókönyvek, operatőrök, összetartó, profi stáb. A legkevesebb, hogy ilyenkor nagyon feszes a tempó, kemény szakmai kritériumoknak kell megfelelni. Ez a forgatás fél évig tart, naponta tíz-tizenkét órát vagyunk kamera előtt, harminc perc az ebédszünet – fogmosással, sminkkorrekcióval együtt. Éjszaka meg a szöveget tanuljuk. Nem lehetsz fáradt, indiszponált, mert nincs idő javítani, és a kamera azt rögzíti, ami van. Egy nagyon szép, emlékezetes maratoni futás. Sokat kaptam ettől a munkától, megtanultam természetesebben létezni a kamera előtt. Szerintem a második évadban jobban is játszom, mint az előzőben.

– Azt nyilatkozta: a film fontos küldetése felhívni a figyelmet a nálunk évtizedeken át üldözött pszichológia, pszichoanalízis fontosságára. Tegyük hozzá, a valódi terápia persze nem olyan, mint a televíziós rendelés.

– Persze, ez film. Sűrít, erős karaktereket, sarkos helyzeteket választ. Egy igazi pszichoterápiás óra jelentős része egy kívülállónak nyomasztóan unalmas lenne. A Terápia eredetileg izraeli sorozat, írója, Hagai Levi pszichológus, pszichiáter. A filmművészetben nehéz új formákat kitalálni, de neki sikerült. Ez a sorozat valójában sokféle műfajt sodor össze. Először is „voyeur film”: a nézők zárt ajtó mögé látnak be, a terapeuta és betege kapcsolatába. Ez máris izgalmas. De krimi is, igaz, hogy ami után itt nyomoznak, az emberen belül van. A páciensek személyiségéről, múltjából olyasmi kerül felszínre, amivel eleinte ők maguk sincsenek tisztában.

– Szerintem a Terápia legfontosabb üzenete: semmi sem izgalmasabb annál, mint ami két ember között történik. Nincsenek akciójelenetek, mégis a képernyőhöz szögezi a nézőket.

– Tulajdonképp mindegy, hogy Bruce Willis lóg ki a helikopterből, és tüzelnek rá a rossz fiúk, vagy a páciens van életveszélyben a kanapén. Ugyanúgy aggódunk értük és szorítunk nekik. Ez a kalandfilmek pszichológiája. A sorozat szereplői mindig mély krízisben keresik fel a szakembert, a terápia sikerén egész további életük múlhat. És találmány az is, hogy a tévésorozat ritmusa természetes módon megegyezik egy terápia menetével: a páciens hetente egyszer megy pszichológushoz, az ülésen történik vele valami, a következő napokban ez dolgozik benne, aztán egy hét múlva kicsit már más állapotban jelenik meg újra – ez nagyon szellemes dramaturgiai ötlet.

– Hogyan lehet a terapeuta szerepre színészileg felkészülni?

– Azt hiszem, sehogy. Azért választottak ki a Terápia főszerepére, mert elhitték rólam, hogy pszichológus is lehetnék. Én korábban két évig Bányai Éva professzor asszonynál tanultam pszichológiát, amit nagyon élveztem, de ez nem látható műfogásokban jelentkezik a képernyőn, hiszen a szöveg, a kérdések és válaszok, az ülések menete a forgatókönyvben áll, nem én találom ki. Ha vívómestert játszanék, előtte meg kellene tanulnom vívni, ám a terapeuta legfőbb munkaeszköze mégiscsak a személyisége: miként van jelen a pácienseivel. Inkább arról van szó, hogy ugyanazért mentem pszichológiát tanulni annak idején, amiért kiválasztottak most. Ebben a filmben fontos, hogy a színész alkata és a figura személyisége fedje egymást. Harmincöt részen át kamera előtt ülve nem lehet alakítani. Itt magamat kell megmutatni, vagyis használni. Ez néha egyébként félelmetesebb, mint sok eszközzel „színjátszani”. Amikor az első szériát forgattuk, be is vittem néhány személyes tárgyat a díszletbe, hogy otthon érezzem magam. Most Enyedi Ildikó rendező vetette fel, hogy apám festménye legyen mögöttem a falon. Örültem neki, bevittem, felszögeztük. Az utolsó forgatási napon megkértem Dobos Tamás operatőrt, fényképezze le a terapeuta üres fotelját, mögötte a képpel. Ezt a fotót adtam köszönetül a kollégáimnak.

– Sokak szerint a magyar társadalom is sürgősen terápiára szorulna. Terápiás rendelőjéből miként látja az ország mentális állapotát?

– Mindenhonnan látszik, hogy rossz lelkiállapotban vagyunk. Számos oka van, és bizonyos, hogy a múlt tisztázatlanságai, sokszor magának a szembenézésnek a megúszása, de a konszenzusos értelmezések hiánya mindenképpen hozzájárul ehhez. Nem ezért csináltuk, ám ha ez a filmsorozat ennek a régi és tömör falnak a téglái közé is kapar egy kis rést, az komoly dolog lenne. Abban jobban hiszek, hogy magával a pszichológia tudományával és hasznával kapcsolatos, egyébként szintén régi félreértéseken enyhíthet valamit.

– Tizenhárom éve vezeti az Örkény Színház társulatát. Az ország mentális állapotának változásai a közönség reakcióiban is tetten érhetők?

– Többfelől is. Egyrészt felgyorsultunk. Ez még nem baj, pontosabb, összeszedettebb színpadi fogalmazásra kényszerít. De a türelmetlenség már nehezíti a színház dolgát, van-e idő mindent kifejteni, nem mondunk-e le lassúbb hatásokról. Aztán a közönség – akár a rendszerváltás előtt – újra fokozottan fogékony a közéleti üzenetek iránt. Ez is kétélű dolog.

– Miért?

– Mert az aktuálpolitika annyira uralja a mindennapjainkat, hogy a színházban is – mint Mórickának – mindenkinek mindenről az jut eszébe. Holott a színház horizontja más. Gazdagabb, árnyaltabb, nem is sorolom. Soha nem helyes pusztán egy-egy darab közéleti felületeit polírozni, olyan is volt már, hogy ha egy régi szövegben túl sok az áthallás, inkább kihúztam belőlük, hogy magára a darabra lehessen figyelni.

– A színház talán legfontosabb terápiás hatása, hogy közösséget teremt. Önök például művészeti-önismereti kurzusokat tartanak diákoknak.

– Különösen fontos megértetni a fiatalokkal, hogy a színház nem valami poros kultúrhagyaték, hanem élő dolog, róluk szól és nekik. Hogy a színházi előadás nélkülük nem jön létre. Hogy az előadás nagyrészt az ő fejükben zajlik. Ezért is kezdtük el az IRAM ifjúsági programot: ezerötszáz középiskolásnak tartunk évente az előadásainkkal kapcsolatos kreatív foglalkozásokat.

– Hazai színházban ritkán látni olyat, mint az Örkényben: például a Hamletnél pótszékeken is ülnek a fiatalok.

– Tudja, melyik előadásunkra fogynak el először a jegyek? Az Anyám tyúkjára: ez a magyar irodalom kötelező verseiből készült összeállítás. Egyszer például felállva tapsolt a közönség, más előadásnál erre nem volt példa. Valószínűnek tartom, egyebek mellett azért is ennyire sikeresek a versek, mert „túllépnek a mai kocsmán”.

– Magyarságról, hazáról mégis többet mondanak száz politikai beszédnél.

– Hogy a magyar irodalom káprázatos érték, abban egyet lehet érteni. Ezek a versek azt állítják, hogy létezik közös szellemi hazánk. Nincs olyan fideszes, szocialista, elempés meg dékás, aki ne lenne egy abban, hogy a Boldog szomorú dal vagy Az éjszaka csodái, az Eszmélet jó, hogy van, és hogy jó azok közé tartozni, akik értik. Nem tudom, azt éljük-e át ilyenkor a színházban, hogy súlyos ellentéteink fölött a vers, a nyelv mégiscsak összeköt minket, vagy azt, hogy jó lenne, ha összekötne. Ha az utóbbit, ma az is valami.