Kulka János: Ne hagyjuk!

- Színészek honlapján ritkán látni közéleti petíciót.

– Nem én írtam, de egyetértek vele. Ott a helye az internetes oldalamon. Ám azt is tudom: a színészekből nem mindenki nézi ki az ilyen szerepvállalást. Fájt is, amikor Megyesi Gusztáv gyávának nevezett minket egy cikkében, mert csak kevés kollégám jelent meg azon az ellentüntetésen, ahova a Facebookon toboroztak résztvevőket – válaszul a Jobbiknak a Nemzeti Színház kapcsán tartott gyalázkodó megmozdulására. Egyrészt én – másokkal együtt – aznap este vidéken játszottam. Másrészt a Nemzeti igazgatója, Alföldi Róbert határozottan kérte, hogy ne vegyünk részt ilyesmiben.

- Miért ne?

– Mert ő úgy gondolja – szerintem helyesen –, hogy öv alatti, nemtelen támadások esetén nem kell felvenni a kesztyűt. Ezzel súlytalanítjuk vagy tesszük nem létezővé azokat, akiknek olyasmire hajlamuk van.

- A Nemzeti előtt gajdoló pár tucat jobbikos mellett a kormányzat is bőven ad okot a tiltakozásra. Például a médiatörvény durvaságain túl a kultúrában tapasztalható kurzuspolitikával. Meg azzal, kiket ültet sorra a vidéki színházak élére. Mindezzel kapcsolatban vajon elég-e megfogalmazni azt, ami a honlapján is olvasható, miszerint „jelen petíció aláírói nem fogadják el a művészet és média fölött gyakorolt politikai kontrollt”? Szurkolnék, amikor az utcára vonul a színi világ.

– Gondolkoztam már, hogy a kinevezések kapcsán mi lehet az én felelősségem. A Nemzeti ügyében azért sem verhetem hangosabban a tamtamot, mert mindenki azt gondolná: a saját pozíciómat, megélhetésemet féltem. Az meg ízlésem ellen való lenne.

- Pedig nem kínos, ha valaki az elvei mellett a havi csekkjei kapcsán is nyíltan szót emel, amikor politikai szándékkal avatkoznak bele az életébe, roppantják meg az egzisztenciáját. Persze nem mindenki harcos típus.

– Van hajlamom a keményebb küzdelemre is. Lusta vagyok, de fejlett az igazságérzetem, amellyel le tudom győzni a lustaságomat. Csak hát azért is nehéz aktívabbnak lenni, mert ami itt zajlik, az annyira méltatlan, közhelyes és buta. A legszimplább érdekek mentén történik, s puszta hatalomvágyból. Persze hogy igazságtalanság, ami a színház-igazgatói kinevezések kapcsán történik. Ahogy az sincs rendben – és részben megmutatja, mi miért történhet –, hogy a magyar parlamentben egyetlen képviselő sem akadt, aki kijavította volna Pörzse Sándort, amikor Juliskának nevezte a János vitéz Iluskáját.

- Jelez bizonyos kulturális színvonalat. Ön már hat éve arról nyilatkozott: bántja, hogy színészek egyáltalán nem fontosak. Azóta folyvást bánkódik?

– Már nem bánt. Rájöttem, nagyon szint alatti ezen nyavalyogni. Tegyük fontossá magunkat. Külön-külön és együtt is. Ha pedig nem megy, akkor ne másokat okoljunk.

- Erre persze bárki mondhatja: a színész éppoly kiszolgáltatott, mint a bérből-fizetésből élők bármelyike.

– Nem! A színészt legalább megszólítják, kérdezik, és akkor beszélhet. És megvan a szabadsága, hogy azt mondja, amit gondol. Akkor lenne baj, ha a káros következményektől való aggodalom miatt a többség feladná ezt a szabadságát. Ennek nem szabad megtörténnie. Nem szabad félni. Egy színész ezt nem engedheti meg magának. Az egyet jelent a szellemi, erkölcsi függetlenség feladásával. Úgy nem lehet dolgozni, jól semmiképpen.

- Mi van akkor, ha Alföldit végül tényleg menesztik a Nemzeti éléről?

– Akkor nekem is el kell mennem a színháztól. Hiszen ha maradok, azt jelenti, hogy egyetértek az eltávolításával.

- Már a választások előtt téma volt a direktor leváltása. Miként lehet ilyen helyzetben dolgozni?

– Jól. A színház egyik fő feladata, hogy kritizáljon, ostorozzon, rányissa a nézők szemét a hétköznapok történéseire. Az utolsó kormányváltás erre még inkább lehetőséget ad. Schiller Ármány és szerelem című darabjában például arról beszélek: jaj de jó, hogy a fiam még füllenteni is tud, lehet belőle miniszterelnök. Szinte vágni lehet utána a csöndet a nézőtéren. Zavaros időkben minden megtelik plusztartalommal. Závada Pál Magyar ünnepe éppúgy, mint Shakespeare Lear királya. A színháznak jót tesznek a nehéz idők. Más kérdés: közben megéri-e ezért az árért.

- Sokaknak kérdés az is: valóban a progresszió, az ostorcsapkodás a színház igazi útja? Például Dörner György, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatói posztjának egyik aspiránsa – mint azt egy interjúban kifejtette – egészen mást gondol erről. Szerinte a színháznak nem lényege az újítás, nincs is rá szükség, a legrégebbi hagyományokhoz kell visszanyúlni, eredeti szellemiségükben eljátszva a darabokat, akár a passiójátékokat.

– Biztosan lehet így is, csak szerintem nem érdemes. Egyébként tagja voltam Pécsett az első, amúgy sikertelen pályázati forduló szakmai bizottságának. Azt sem nagyon értettem, valójában milyen ambíció hajtja Dörner Györgyöt a színház élére.

- És ön minek ül be egyáltalán ilyen bizottságba? Nyilvánvaló, hogy a végső döntésekre nincs hatása a szakmának.

– Magam is szkeptikus voltam. De Csóti József, a Radnóti Színház korábbi, a Vígszínház jelenlegi gazdasági igazgatója azt mondta: a szakma nem engedheti meg magának, hogy félreáll. Esélyt kell adni a szakmaiságra. Pécsett legalább annyit elértünk: a politika első körben nem tudta keresztülvinni az akaratát.

- Keresztülviszi a másodikban. A szakmai bizottságok jelenléte pedig önmagában legalizálja a döntésüket, hiszen mondhatják: szakmai szempontokat is mérlegeltek.

– Naivabb vagyok annál, hogy így gondolkodjam. És szerintem nincs is így.
A pécsi kollégák, a zsűri minden tagja bátran, kritikusan kérdezett a jelöltektől. Eredménynek tartom, hogy új fordulót kellett kiírni. Általában: a liberalizmus csődje lenne, ha meg sem próbálnánk részt venni a döntésekben. Ha levonulnánk a pályáról, azt is gondolhatnák rólunk: félünk. Fél a fene.

- Teljesen nyugodt, amikor épp nincs színpadon?

– Persze hogy dühít mindaz, ami történik. Vagy konkrétan a Nemzeti körüli méltatlan csatározások. Amikor naponta hárman megállítanak az utcán, mélyen a szemembe néznek, s azt kérdezik: mi lesz nálatok? Nem akarok reggeltől estig azzal foglalkozni, ki mit mondott éppen, ki a legújabb jelölt. Azon már inkább el szoktam gondolkodni, hogy én mihez kezdek, ha Alföldit kirúgják.

- Mihez kezd?

– Napról napra kevesebb a hely, ahová színészként jó szívvel elmehetnék. Néha eszembe jut, hogy ami történik, talán egy jel: kezdjek valami újba.

- Országot is váltana?

– Mindig haragudtam azokra, akik azzal jöttek: itt nem lehet élni, el kell innen menni. Az nem igazság. Magamban végül csak oda jutok: mindig lehet tenni valamit azért, hogy bele ne kényszerüljünk egy ilyen igazságtalan helyzetbe.

- Petíció a honlapon?

– Minél több honlapon, minél több aláírással. Sok egyéb lehetőség is van még. Személyes késztetésem ugyan nincs rá, de nem lenne butaság összehozni egy normális baloldali pártot. Vagy egy Dr. Magenheim Ádám Pártot, esetleg Szomszédok Tömörülést. Annak kapásból lenne egymillió tagja. Abban szívesen részt vennék, elmagyaráznám az embereknek: a politika egy szakma, nem szabad fontosabbnak gondolni annál, amennyit ér. Nem szabad beletörődni, hogy a fejünk felett történnek a dolgok. A politikának semmi joga ahhoz, hogy ránk hozza a rosszkedvet. Ami persze engem is elkap néha. De aztán elfog a tettvágy. Ne hagyjuk magunkat!