Közéleti festészet

Gyakran halljuk idehaza: mindenki gyanús, aki sikeres. Még gyanúsabb, ha az illető művész, fiatal, ráadásul nő. Az persze más kérdés: mi számít nálunk sikernek, s mennyit is ér az.

Soós Nóra és családja – férje, Győri Márton, aki szintén képzőművész, és kisfiuk, Brúnó – kicsi, újlipótvárosi lakásban él. Nóra reggelente rohan a gyerekkel a bölcsődébe, aztán haza a festőállványához. Néhány lopott óra jut csak alkotásra. A délutánja már a családé. Éjjel pedig süt-főz másnapra. Úgy érzi: az anyai, női és művészszerepeknek sosem lehet egyszerre megfelelni. És a festészet – igazából luxus. A képekbe rengeteget kell beruházni. Nemcsak művészileg. A házaspár évek óta nem utazott sehová, kikapcsolódásra nincs idő.

Bár a művészi függetlenség ára nagy, nem spórolható meg annak, aki a festészetben is a belső útjait keresi.

Anyai örökség

Soós Nóra talentumát édesanyjától örökölte, aki képzőművészeti szakközépiskolát végzett. Underground művészkörökbe járt nővérével.

Ő szintén istenadta tehetség volt. Huszonévesen gyilkosság áldozata lett. A tragédia után húga otthagyta a fővárost, Szombathelyre költözött. Ott végezte el a tanárképző főiskola rajz szakát, majd az egyik helyi általános iskolában kezdett tanítani. A városban ismerte meg Soós mérnököt, összeházasodtak. A férfit aztán kinevezték a vépi mezőgazdasági szakiskola igazgatójának. Lányuk, Nóra a Vas megyei községben született 1979-ben.

Szuverén nyelv

Kiskorától rajzolt, festett. Imádott a vépi tanintézet hatalmas ősparkjában bolyongani. Első grafikáit fűzfákról, platánokról készítette. Felvették a szombathelyi „kisképzőbe”, de zongorázott, színészkedett is. Sokáig nem tudta, hol az igazi helye. Végül maradt a képzőművészetnél.

Soós Nóra 1998-ban jelentkezett a budapesti képzőművészeti egyetemre. A felvételiztető tanárok tanácstalanul nézték a munkáit. Technikailag kitűnőnek találták, de hiányolták az egyéni látásmódot. A szuverén művészi nyelvet. Nem vették föl a lányt. De őt a kudarc nem keserítette el. Sőt. Otthon, Szombathelyen egy éven át éjjel-nappal rajzolt, gyakorolt. Már nem a tankönyvi „izmusokat” másolta. Az önmegismerés első, bizonytalan vonalait kereste.

Következő évben maximális pontszámmal vették fel a képzőre.

Molnár Sándor, Mauer Dóra, Klimó Károly lettek a mesterei.

Szülei nagyon féltették Nórát a nagyvárosi élettől. A nagynéni halála örökre beárnyékolta a család életét. Mégsem próbálták meg visszatartani gyermeküket. Tudták, öntörvényű művész úgyis a saját útját járja.

A vidéki lánynak nem volt könnyű alkalmazkodnia a pesti ritmushoz. Kollégiumba került, bohém entellektüelek közé. A deviáns művészlelkek sorából fegyelmezettségével lógott ki. Míg a többiek sokszor kocsmákban váltották meg a világot, ő az egyetem műtermében hajnalig görnyedt a rajztábla fölé. Alkotói megszállottság is tűnhet bolondériának.

Szerelem, munka

Szerencsére akadt, aki értette Nórát, és mellé állt. Győri Mártonnal még a felvételin ismerkedtek össze. Együtt végezték az egyetemet. Szerelemben, munkában is társra találtak egymásban. Márton lett Nóra menedzsere és legfőbb kritikusa is.

Nórát mesterei közül leginkább Klimó Károly bátorította művészi önfelfedezésre. Növendéke idővel hétköznapi használati tárgyakat – székeket, cipőket, kabátokat, pulóvereket – kezdett műalkotássá formálni. Ehhez lábbeliket gyűjtött barátoktól, kollégáktól, még hajléktalanoktól is. Különös kísérleteivel azt kutatta: hol a határ valóság és művészet között. Mi válik értékké? Meglepő tárgysorozatára felfigyelt a szakma, s már egyetemistaként kiállításokat rendezhetett. Vásznain állatfigurák, játékszerek is feltűntek, megidézve az elveszett gyermekkort. Nála a búgócsigák, szappanbuborékok az ártatlanság rekvizitumai.

Titkos üzenetek

Aztán Nóra sorra festette a felnőtté válás tapasztalatait is. Az emberi hitelesség vizuális kódjait kereste. Egyszerű, hétköznapi helyzeteket ábrázolt, például önmagát a fürdőszobai tükör előtt. A Zöldségek című kétméteres képén éppen zellert válogat. Humoros, mégis elgondolkodtató művek. Radikálisan szakítanak a pátosszal, a szellemi gőggel. Ahogy ő mondja: az intim szféra megmutatásához bátorság is kell.

Ha figyelmesen nézzük Soós Nóra műveit, ezerféle apró tárgy, rejtett alak bukkan elő. A kavargó vonalak mögött fölsejlik egy mögöttes világ is. Gyerekkorunk mókás, izgalmas „bűvös képeire”, vizuális fejtörőire emlékeztetnek. Vajon hányféle titkos üzenetet fedezünk fel a rajzon? Miféle bonyolult szövedéket takar az egyértelműnek látszó kép?

A művész meseszerű, harsány képregényvilága elkápráztat, eltereli a figyelmet a sötét valóságról. A Leértékelt áruk című képsorozaton csillogó kirakatok. Ám a fogyasztói társadalom vitrinjei között hajléktalanok hevernek. A festői „enteriőrbe” betolakszik a külvilág: nyomor, terror, erőszak.

Nóra azt mondja, a közéleti festészet nem divat nálunk. A művészeket főleg saját „magánmitológiáik” érdeklik. Társadalmunkat legfeljebb cinikus tükörben mutatják.

A részvét, a közdolgainkért való aggódás nem „menő” téma. Nóra azonban a 2006-os utcai zavargásokról is festett Molotov-koktélos figurákat. A politikai, emberi játszmákat máskor sakkpartiként ábrázolta. A Fair play című képén fekete-fehér bábuk között nemzeti lobogóval poroszkál egy asszony. Céltalanul, lehajtott fejjel. Ő is csak áldozata értelmetlen, lélektelen „vezércseleknek”.

Csak festészet

De kit érdekel manapság egy fiatal művész közérzete, képi üzenete?

A kortárs képzőművészet itthon néhány galériás és egy szűk réteg belügye. Akad, aki csupán jó befektetést vár tőle.

Soós Nóra alig múlt harminc, ám pályája már jelentős. Művei hazai és külföldi magángyűjtőknél, vállalatoknál vannak. Hogy megéljen valamiből, diploma után kiadványszerkesztést vállalt, férje is „civil állást” szerzett. Ám kiderült: így épp a legfontosabbra, a művészetre nem marad idejük. Úgy döntöttek: ezentúl csak a festészetnek élnek. Noha tudták, ez nagyon keveseknek sikerül.

A hazai piac kicsi, az alkotó sok: kiélezett verseny folyik. Nem mindig barátságos küzdelem.

Nóráék nem akartak szakmai érdekharcokban részt venni. Kockáztattak akkor is, amikor elhatározták: egyetlen galériához sem szerződnek le. Számukra a biztonságnál többet ér művészi szabadságuk.

Soós Nóra azt is gondolja: a díjak, elismerések senkit nem védenek meg a létbizonytalanságtól. Hiába áll össze egy kiállítás, utána mindent elölről kell kezdeni. A teljesítmény nem értékálló nálunk. Mindennap, minden festménnyel újra kell bizonyítani a tehetséget.