Kosz az akváriumban

– Önt úgy emlegetik, mint a kortárs próza egyik csodagyerekét. Mikor kezdett írni?

– 2009. január 8-án írtam az első novellámat. Tudom, hogy ez furcsa, de pontosan emlékszem a dátumra.

– Milyen lett?

– Mai szemmel nézve siralmas, fél év múlva – Vida Gábornak köszönhetően – mégis megjelent a Látó című folyóiratban. Jóleső érzés volt, biztató.

– Huszonegy volt akkor.

– Csak húsz, szeptemberben van a születésnapom. Egy évet jártam pszichológia szakra, aztán felvételiztem újságírásra. Ebben az időszakban kezdtem regényeket olvasni, mert bővíteni akartam a szókincsemet. A Szabadság című napilapnak dolgoztam, de egy idő után úgy gondoltam, tudósítást írni mindenki tud, arra viszont kevesen képesek, ahogyan Zola kezeli a prózát a Patkányfogóban.

– Ráadásul tudósítást sem tud mindenki írni. Korábban nemigen olvasott?

– Nem érdekelt az irodalom. Csak a kötelező házi olvasmányokon rágtam át magam, és azokon se mind. Talán anyai dédapámtól örököltem valamit; ő tanító volt, és nagy Jókai-rajongó. Egyik lányát Tímeának, a másikat Noéminek keresztelte. Na vajon melyik volt a kedvenc könyve? A rendszerváltás után nőttem fel Erdélyben, anyám egészségügyi asszisztens, apámnak agrármérnök végzettsége van, de már jó ideje a civil szférában tevékenykedik, és természetfotózással is foglalkozik. Ő tanított meg a kritikus gondolkodásra, a politikától való függetlenségre, a közügyek iránti fogékonyságra. Gyerekkoromban sokat meséltek nekem. Egy barátom szerint „cerebrális nimfomániában” szenvedek, mindenki sztorija érdekel, kicsikarom az emberekből, hogy elmondják nekem.

– Hantás kisgyerek volt, ezt is olvastam magáról.

– Jó volt, ha meséltek nekem, de én is szerettem kitalálni történeteket. Később, amikor a Szabadság tudósítója voltam, megismertem a kolozsvári irodalmi közeget. Megtetszett a sörözgetős, adomázós világ, vágytam oda.

– Miért jött Magyarországra?

– Egyre jobban beindultak a szakmai dolgaim, viszont ezzel párhuzamosan kezdett elfogyni a levegő körülöttem. Akadtak, akik nem nézték jó szemmel, hogy összejött nekem ez-az az irodalomban. Emellett mindig is szerettem volna Budapesten élni, kisiskolásként néztem a tévében a Szomszédokat, és arra gondoltam, milyen jó lenne nem a csíkszeredai, hanem a fővárosi panelekben lakni. Éltem Kolozsváron, jártam Prágában, New Yorkban, Bécsben, de még sehol nem éreztem ennyire otthon magam. Budapesten nekem kicsit minden nap ünnep.

– És miből él?

– Külsős vagyok, szerkesztői feladatokat keresek. Korrektúrázom az Akadémiai Kiadónak, meg hamarosan egy tanulmánykötetet fogok szerkeszteni. Eléggé bizonytalan a helyzetem, éppen fix állást keresek.

– Éles című regényének egyetemista főhőse megismerkedik egy prostituált diáklánnyal, összeköltöznek, és egy társkereső profil segítségével vadásznak leüthető, kifosztható emberekre. Ennél nincs lejjebb. Generációs írás, mondják róla többen. Valóban az?

– Ez lenne a legszebb rang a regénynek, de majd az idő eldönti. Egy író csak annyit tehet, hogy látleletet nyújt a koráról. PVC-világban élünk, műanyagok lettek a kapcsolatok, nincs bennük ösztönösség. Az emberek körbebástyázzák magukat, félnek közel engedni a másikat. Tíz évvel ezelőtt nem így volt. Nem tudom, miért alakult ki ez, de én elég nehezen alkalmazkodom ehhez a világhoz.

– A műanyag világ ellen védekezve csapják szét magukat a regény szereplői, ezért agresszívak, ezért karcolják kisollóval tigriscsíkosra a combjukat?

– Biztosan van köze hozzá. Mivel a közvetlen és bensőséges kapcsolatokra irányuló vágyaink lefojtva maradnak, magunknak ártunk, mert úgy érezzük, elzárkózásunkért mi vagyunk a hibásak, vagy másokat okolunk emiatt. A könyv egyik kulcsmondata: legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom. Nyáron, egy rosszabb periódusomban jöttem rá, számomra ez már nem igaz. A fájdalom csak fájdalom, nem nemesít, nincs haszna. A nyugalom, a biztonság a legjobb fájdalomcsillapító.

– A regény világa a hetvenes-nyolcvanas évek punk életérzését idézi fel: nincs jövő.

– Apám a nyolcvanas években, diktatúrában élt, de látta a jövőt. Tudta, annyira rossz minden, hogy ez nem maradhat így örökké, biztos jön valami változás. Én nem ugyanígy érzek. Annyira nem szörnyű világ ez, hogy kötelező lenne a változás, esetleg kényszer legyen az ellene fellépő, megváltó viselkedés, de azért elég rossz ahhoz, hogy úgy érezzük, nem túl fényes, ami ránk vár.

– A nyolcvanas években született Y generáció egészére jellemző ez az életérzés?

– A mobilreklámokban, plakátokon mutogatott fiatalok jól vannak. De ez csak egy szűk réteg. A többség, akár Kolozsváron él, akár Budapesten, nem az álmait követi. Kiemelkedő képességű kortársaim nem hozzájuk illő munkát végeznek. A kereskedelmi tévékből ömlik a szutyok, hamisan mutatják be a mai generációt, mintha a többség belvárosi luxusalbérletekben, anyagi gondok nélkül élne, és ki se mozdulna a csilivili partihelyekről.

– A kilátástalanságot, a dühöt, az agressziót korábban a kéretlen szabadsággal magyarázta.

– Nagyon jó, hogy bármit csinálhatunk vagy pontosabban csinálhatnánk, de sok mindenre nincsen lehetőség. Feltételes módú lett a világ: ma mindent szabadna. Lehetne például utazni, szétnézni a világban. De legtöbbeknek nincs erre módja. Eléggé kiakasztott nemrég egy cikk, egy norvég fiatalról szólt. A srác feladja a leckét, három év alatt mindenhol járt a Földön, és még a munkahelyéről sem rúgták ki. Arra gondoltam olvasás közben, hogy kiskomám, te megfeledkeztél arról, hogy norvég állampolgár vagy, hogy nálatok anno leosztották, mennyit kaptok a kontinentális talapzatban talált kőolaj után! Így könnyű! Neked lehet, hogy a világ a lehetőségek tárháza, de itt, Kelet-Közép-Európában másképp mennek a dolgok. Persze az is igaz, hogy itt legalább vannak nüanszok: rothadástól a csillogásig sok részletből áll össze a mi világunk.

– Nem is akar elmenni innen, ahogy korosztálya sok tagja teszi?

– Nem szeretem a sterilitást. Nekem az a jó hely, ami nem tökéletes. Mindig csak hazagondolnék: mit láttam a Nyugati aluljáróban, Csíkszeredában a cigánytelepen vagy Szabadkán a téglagyárnál a menekültek között. Apámnak az volt az álma, hogy Amerikába költözzünk. Én nem érezném ott jól magam. Lehet, hogy vannak halak, amelyeknek kell egy kis kosz az akváriumban, mert csak úgy vannak elemükben? Én ilyen vagyok.