Kiss Judit Ágnes: Nyolc nyári nyavalyácska

A másokra mutogatásról

Nemrég egy kedves doktornő panaszolta a magánrendelésén, hogy a háziorvosra várva a rendelőben az egyik beteg türelmetlenségében hangosan szidni kezdte az orvosokat. Akik jól keresnek, hatalmat gyakorolnak, de akiknek bezzeg semmi nem elég, és elhagyják az országot.

Az illetőről kiderült, hogy pedagógus – mesélte a doktornő –, pedig azok aztán mindent megkapnak. Hatalmas fizetésemelést, dolgozniuk meg alig kell, nyáron három hónap szünet, mosta­­náig csak megtartották az óráikat, és mentek haza, még azon is fel vannak háborodva, hogy négyig benn kell maradniuk a munkahelyükön, mint más normális embernek.

Finoman figyelmeztettem, én is pedagógus vagyok, és nem mond­­hatnom, hogy teljesen igaza lenne. Nem vette a lapot. A tízperces kezelés végén eltette a tízezrest, számlát nem adott, de még szidta egy kicsit a tanárokat.

Az előítéletekről

Cigány barátnőm kórházba került. Elmondta, mennyire megalázták, hogy a sebész, aki a lábszárfekélyét kezelte, úgy beszélt vele, mint egy koszos csövessel (nála tisztább és dolgosabb embert keveset ismerek), és nem hitte el sem azt, hogy rendszeresen jár orvoshoz, sem pedig azt, hogy egyáltalán nincs családja.

Persze, mondtam, mert sok hajléktalannak van lábszárfekélye, akik tényleg elhanyagolják a betegséget, és mert a cigányoknak általában nagy a családjuk.

Ahogy így beszélgettünk az előítéletekről, besétált a kórterembe egy csupa mosoly, szikár, idős úr:

– Jó napot, hogy vannak? Lajos atya vagyok! Ötven éve kórházi lelkész.
– Maga csak menjen innen! – szólt rá a barátnőm ellenségesen.
– Marikám, miért vagy ilyen goromba? – értetlenkedtem.
– Ki nem állhatom a papokat.
– Mi bajod velük?
– Megrontják a kisfiúkat. Olvastam róla, volt a tévében is, miket csinálnak. A katolikus papok.

Avagy az ellenzék

Az egyik protestáns egyházi iskolában, ahol volt szerencsém tanítani, a legnevesebb lelkész, hitoktató rendszeresen írt különböző pamfleteket ilyen és hasonló címekkel: „Mi a baj a karizmatikus keresztyénséggel?” „Miért nem tudunk együttműködni a taizéi mozgalommal?” „Miért nem imádkozunk együtt katolikusokkal?”

Gondoltam, javaslom neki, hogy adjon ki egyet a következő címmel is: „Miért maradtunk ilyen átkozottul egyedül?” Sajnos sosem mertem megtenni.

Kommentháború

Egy Facebook-bejegyzésem alatt – nem először – éles politikai vita robbant ki. Kormánypárti oldalról többször beszállt egy velem azonos családnevű férfi (ami az enyémhez hasonló tucatnév esetében igazán nem jelent semmit). Néhány megjegyzés után egy kedves ismeretlen hozzászóló figyelmeztetett: „Judit, ne állj vele szóba, ez egy Fidesz-troll!”

„Ez nem Fidesz-troll – válaszoltam –, hanem az apukám.”

Lövészárok

Második világháborús, sokszor feldolgozott történet, melyben a lövészárokba magukat beásó katonák közül az egyik váratlanul bekattan, és a vele együtt harcoló bajtársait kezdi lőni. A sztori vége, hogy lefogják, harcképtelenné teszik, kiviszik, berángatják a gyengélkedőre, az áldozatait ellátják/eltemetik.

Kedvenc rádiómat hallgatom, ismert ellenzéki személyiség beszél arról, hogy nem hajlandó együttműködni egy másik ellenzéki személyiséggel egy mindkettőjük számára fontos ügyben, amelyben ráadásul teljesen egyformán gondolkodnak. Nem fogják le, nem viszik ki.

Nagyra becsült kollégám – akivel hasonlóan gondolkodunk szakmáról, az országról, a családról, talán még Istenről is – támad meg, mert egy politikai kiállásom nem pont olyan (minőségében és/vagy mennyiségében), mint ő azt hallani szerette volna. Akik szak­­maiat­­lanul, de kormányoldali hátszéllel rombolnak évek óta, azokat diplomatikus távolságtartással kezeli. Abba az irányba nem lő.

Vegyes házasság

Nagymamám korában a vegyes házasság a különböző vallású vagy felekezetű felek közt köttetett. Nem volt mindig problémamentes, hisz a különbözőség behálózta az élet minden területét. Más ünnepek, más liturgia, más elvárások. Nagymamám bontotta fel amiatt eljegyzését, mert a katolikus vőlegény nem jött be vele a templomba. „Mit? Én még misére is mentem veled, te meg a lábadat se teszed az én felekezetem épületébe?” Persze lehet, a valláskülönbség csak jó ürügy volt, hogy megszabaduljon a kérőtől, de az biztos, hogy egy másik katolikus férfival való házasságkötése után azért imádkozott, hogy lányai szülessenek, akik az ő hitét követhetik.

Nagyjából tíz évvel ezelőtt egy ismerősöm azt kérdezte, mi a véleményem a vegyes házasságról. Rögtön tudtam, hogy nem vallási kérdésről beszél. Azt válaszoltam, amíg van mindkét félnek fontosabb kérdés a politikánál, amíg van olyan közös ügyük, ami fontosabb a politikánál, addig meg lehet élni békében. Ma már nem gondolnám így, hiszen jóformán nincs olyan zuga a magánéletnek, ahova nem türemkednek be a kormány döntései.

És láss csodát, ismerek egy idősebb párt, a hét egyik felében túrázni járnak egyikük erősen jobboldali társaságával, melynek tagjai meg vannak győződve arról, hogy a magyarok, a Mag népe hordozói az emberiség ősi közös bölcsességének, a világ szívcsakrája pedig Dobogókőn lüktet, a hét másik felében pedig színházba mennek a másikuk erősen baloldali barátaival. Ha sok kávét isznak, néha összevitatkoznak, aztán megint úgy vannak, mint a borsó meg a héja. Aki nem hiszi, járjon utána!

Levélváltás

„Egyre kevésbé viselem a szélsőséges véleményedet, mely az általad megosztott és kommentelt tartalmakban megnyilvánul. Tisztelem a művészetedet és jó szívvel gondolok régi közös mun­­káink­­ra, de le foglak tiltani.”

„Tisztelem a művészetedet, és jó szívvel gondolok régi közös munkáinkra, ezért sosem foglak letiltani, bármilyen vélemény is nyilvánul meg az általad megosztott és kommentelt tartalmakban.”

Hol a közepe?

Könnyű olyan szöveget írni, amely egyeseknek „egy Fidesz-birka bégetése”, mások számára maga az igazság.

Könnyű olyan szöveget írni, amely egyeseknek „egy balliba gágogása”, mások számára tűpontos elemzés.

Olyan szöveget írni, amely egyeseknek „egy Fidesz-birka bégetése”, másoknak ugyanakkor „egy balliba gágogása”, csak a legprofibbaknak sikerülhet.