Ki vagyok én?

De most inkább Molnár Áron. Vagy Kleist. Vagy az Amphitryon-legenda. A legenda nem is Amphitryoné – ő csak a balek, az áldozat, bár annak szép méretes; Jupiter szarvazta fel, olyannyira, hogy még egy gyermeket is nemzett a gyanútlan feleségnek, magát Herkulest. Vagy legyen mégis inkább Alkméné, a hűséges és szerelmes feleség, aki boldog és elragadtatott, amikor férje a csatából megtérve olyan szenvedélyes kényeztetésben részesíti, amely egyenesen isteni. Hát – nem véletlenül.

Kleist Amphitryonja vígjáték – de azért mégiscsak Kleist írta, és nem, teszem azt, Feydeau. A mesteri első jelenet – amelyben Sosias, Amphitryon thébai hadvezér szolgája mintegy előőrsként megérkezik, hogy úrnőjét fölkészítse férje diadalmas hazatérésére, aztán máris a keveredés kellős közepébe csöppen – mindjárt magas polcra pakolja a Papp Dániel rendezte előadást: a feszültség és a tempó szinte magával ragadja az Aquincum miniatűr amfiteátrumában ülő nézők figyelmét, és el sem engedi a végéig. Ez bő másfél óra – vagyis nem semmi, szokás mondani.

Nos, ez az első jelenet Molnár Ároné, aki Sosiast alakítja, és a nyakában egy sállal belebucskázik a játéktér nagy részét elfoglaló homokozóba, és belevág a történetbe. Elmondja, miért és honnan jött, és elpróbálja a jelenetet, amelyet majd úrnője előtt kell abszolválnia: beszámolni Amphitryon hősiességéről a csatában, amelyből ő egy percet sem látott, mert a sátor hűvösében evett-ivott. Molnár Áron clownba bújtatja a figurát; az örök kicsi szolgát, az archetípust hozza elénk, a szorongásait, a vágyait és a félelmét, közben tudomást vesz rólunk, olykor konverzál velünk, és alapvetően jól érzi magát, egyetlen baja van csak: éhes, mint minden szolga mindig. A sállal bábozik, a sál Alkméné, az úrnő, a sálhoz beszél, szórakozottan babusgatja, kicsit megcsókolja, ettől vissza is retten – magánszám ez, lehet, a nagyon flott színész él az összes lehetőséggel, ami a helyzetből adódik, és még teremt is néhányat. Ő nem látja, amit mi igen: a háttérből – ez a díszlet másik fele, néhány mászófal és egy hangsúlyozottan játszótéri építmény – már figyeli őt az ál-Sosias, aki ugyancsak szolga, ám Jupiter istenségé, maga Merkur. Szabó Zoltán a nagy mellényt és a halandókat lekezelő laza flegmát hozza, elkezdődik a „ki vagyok én” játék, az egyforma jelmezek miatti összetéveszthetőség, sőt: összetévesztendőség, ami aztán az a bizonyos vezérfonal, mindvégig.

Nevetünk ezen is, persze, hiszen igazán mulatságos, ahogy karnyújtásnyira tőlünk, veszettül lendületes mozdulatokkal elagyabugyálja az ál-Sosias az igazit, aki a verés következtében készségesen lemond saját magáról.

Aztán megjelenik előbb az egyik, majd a másik Amphitryon is – igazán nem érdekes, hogy az ál-Amphitryont (és valódi Jupitert) játszó Kovács Ádám és a hősiessége túltengő tudatában megjelenő igazi hőst adó Mészáros András nem hasonlítanak egymásra, mert a két Amphitryon mégis hasonlít. Ez bizony súlyos dicséret, mert azt jelenti, hogy bennünket, a naplementétől kicsit elvakított nézőket is sikerül megtéveszteni; megyünk bele a játékba, mert belesodortak, legföljebb nem hasít belénk az a rémület, amely a Bata Éva által játszott Alkménét keríti hatalmába.

Bata Évát ilyen közelről még nem láttam játszani – a Vígszínház színpadán sokszor éreztem külsőségesnek, távolinak az alakítását; most pedig pompás, igazi, pőre színjátszást látok, igazi elaléltsággal a szerelmes éjszakától, hiteles zavart Amphitryon betoppanásakor, megkapó kétségbeesést, lassú, fokozatos rádöbbenést a kiúttalanságra. Átgondolt figurateremtést. Tévelyeg és botorkál, esik és csapódik a két férj között; és hát az álférjet, vagyis Jupitert oly magabiztosnak, lazának mutatja Kovács Ádám, hogy a fantasztikus éjszaka behozhatatlan előnynek bizonyul. Az igazi férjet játszó Mészáros András – ő az egyetlen, akinek kevés alkalma és a zérónál is kevesebb oka van a komédiázásra – megrázkódtatása és elképedése pedig behozhatatlan hátrány.

Van még egy nő, akit ugyancsak két férj zavar össze – mondjuk itt nincs szerelmes éjszaka a háttérben. Akár egy operettben: a bonviván és a primadonna mögött a táncos-komikus és a szubrett, a két Sosias és az egy Charis, Sosias felesége áll. Szabó Zoltán pökhendi ál-Sosiasa jól vérig sérti a feleségét, amit aztán az igazi Sosias alig tud elsimítani. Rainer-Micsinyei Nóra Charisa bizony komolyabb egyéniség, mint a szokásos cserfes szobalányok: a színésznő nem rá-, hanem ellene játszik a komédiázásnak, és ettől a reflektáltságtól alaposan megkeseredik a nevethetnék.

Felhős lesz az addig felhőtlen ég. Nemcsak az alkony ereszkedik ránk lassan, nemcsak a játszótéri építmény alatt szorgosan doboló és különféle ütőhangszereivel változatos, illő és vicces hanghatásokat produkáló Szegő Dávid csal ki egyre komorabb hangulatokat az eszközeiből, hanem a súlyos vádakkal – hűtlenséggel, hazugsággal – megspékelt tévesztéses sztori is bekanyarodik a „húha-sávba”. Hiába szeretnénk továbbra is nagyokat kacagni a homokozóban tömörülő és a homokozás teljes kínálatát felhasználó szereplőkön, hiába szeretnénk viccesnek érezni a kérdést: ki itt az igazi Amphitryon? Alkméné – hiszen neki kell válaszolnia, pontosabban választania a két egyformának tűnő pasas közül – elég nagy bajban van, és ez még mindig lehetne vicces, erőltetjük is kicsit a hangos mosolyt, hiszen az ő baja; ráadásul mi, egyforma ruha ide vagy oda, tudjuk a helyes választ. Itt Bata Éván a sor, hogy elemi erejű kétségbeesésével rávegyen bennünket egy pillanatnyi csöndre – és ez a pillanat megvan.

Az istenek szórakoznak itt velünk – illetve ez a két fickó, aki Jupiternek meg Merkurnak képzeli magát. És ameddig nem pont velünk szórakoznak – vagyis ennek a szerencsétlen asszonynak, alkalmi ismerősünknek csinálnak gyereket a férje helyett –, addig csupa mulatság az egész; a mi világunk édes kis gyerekjátszótér, mászófallal és homokozóval, aztán egy simogatás a buksira, és az isteneknek lehet továbbállni.

De nem: az Aquincum bokáig-térdig érő romfalai közt sem régi, sem legújabb korok nyomasztása nem kísért. A remek tempót, az élesben nyomott színészi játékot, a komédiázást, ezt a perfekt kis estét visszük magunkkal. Az istenek sehol – ennek is lehet örülni.

Ez az előadás olcsó, készen van, és bárhová betelepíthető. Eladó.