Kezdettől fogva van bennem rezignáció – Radnóti Sándor: A legyőzöttek mellé kell állnunk

– Ez az az íróasztal?

– Ez. Tulajdonképp nem valódi íróasztal, hanem úgynevezett nótáriusasztal, a tizenhetedik századból való. Apósomtól, Kardos Tibor irodalomtörténésztől örököltem. Imitt-amott az eredeti színezése is látszik, de persze jócskán megkopott.

– Ahogy az asztal, a könyved is a múltat idézi, bár csupán a közelmúltat, a félmúltat is. Ha Grecsó Krisztián az ÉS szerkesztőjeként nem kér fel tárcaírásra, ezek a portrék nem születnek meg?

– Egész biztosan nem. Feltett szándékom volt, hogy nem írok memoárt, hisz nem túl jó az emlékezőtehetségem. Valamelyik nap megnéztük a Müpában Philip Glass Ehnaton című operájának közvetítését a Metből. Ebből az alkalomból megírtam Bálint Andrásnak, aki rokonom is, hogy Glass mennyire hasonlít rá, és megkérdeztem, hogy a kétszázhetvenhatodik vagyok-e, aki ezt mondja neki. Azt válaszolta, nem, csupán a második – de az első is én voltam. Azaz elfelejtettem, hogy egyszer ezt már közöltem vele. Az ilyen ember ne írjon memoárt! De amikor Grecsó felkért a tárcaírásra, és elgondolkodtam, miről is írhatnék, akkor az jutott eszembe, hogy olyan „magyar alakokat” – Eötvös Károlynak van ilyen című könyve – írok meg, akik már nem élnek, de akiket ismertem és akikről van is történetem.

Fotó: Bazánth Ivola

– Lám, milyen kincs a jó szerkesztő! Aki ilyenkor maga is örül. A Holmi kritikai rovatának vezetőjeként hányszor élted át, hogy egy fontos mű neked köszönhetően született meg?

– Előfordult néha-néha… Ahogy akadnak bukások is.

– És mi az, amire te kértél fel valakit, és fontos alkotás lett belőle?

– Erre inkább nem mondanék példát, szerénytelenség lenne.

– Ami téged nem jellemez, ahogy megsérteni, megbántani sem szeretsz senkit. Ellentétben Eörsivel, akiről azt írod, hogy „offenzív volt, harcias, s nem állt távol tőle, hogy megszégyenítse, akit opportunistának vagy gyávának tartott”.

– A valódi memoárok – ez nem az! – tapasztalatom szerint akkor szórakoztatók igazán, ha rosszmájúak, netán rosszindulatúak. De én sem írok mindenkiről jót, keltett is némi felháborodást, hogy Kertészről, Mészölyről rosszat is mondok.

– Mennyire tervezted meg előre, hogy kiről írsz majd?

– Ez is a véletlenen múlt, legalábbis részben. Az a nagy megtiszteltetés ért, hogy az Élet és Irodalomban egy év letelte után felkértek egy újabbra, amiből arra kellett következtetnem, hogy sikeresnek tartották az elsőt. A kiválasztásnak két szempontja volt: hogy jól ismerjem az illetőt, és legyen róla történetem. Fodor Géza fontos alakja az életemnek, de nem írtam róla, mert nem volt történetem.

– Lukács Györgyről biztos van néhány, mégsem szerepel.

– Őt többen hiányolják. Imitt-amott felbukkan azért… Túl nagy falat lett volna.

– Kiderül a családtörténetedből, hogy apafigurára nem volt szükséged, de sok, nálad jóval idősebb emberrel kerültél közeli kapcsolatba: Csanádi Imrével, Donáth Ferenccel, Göncz Árpáddal, Hegedüs Gézával, Szilágyi János Györggyel, Tordai Zádorral – és sorolhatnám tovább.

– Így van! Nagyon szerettem a nálam idősebbeket, néhányukkal közeli barátságba kerültem. Például Donáth Ferenc, akit a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként zártak börtönbe, nagyon közeli és szeretett barátom lett. Vonzó egyéniségek voltak, és a történelem tanúi, tátott szájjal hallgattam őket. Elsősorban történelmi tapasztalatot tanultam tőlük. Rengeteg történetet mondtak el, sokat beszéltek ’56-ról. Amit én személyesen nem tapasztaltam meg, az is személyes tapasztalatommá vált az ő történeteik révén.

– Nagyon tetszik az a Donáth kapcsán leírt mondatod: „Barátságunk nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a helyén tudjam kezelni nemzedékünk megpróbáltatásait, és benne a sajátjaimat.” Egyre jobban érdekel újabban, hogy volt-e bennetek, a demokratikus ellenzék tagjaiban félelem.

– Amit szerénységnek nevezel, abból is következik, amit idéztél. Láttam, hogy az előttünk lévő generációk tagjai mit kaptak az élettől azért, mert hűek maradtak magukhoz, és bátrak voltak. Bennünket Aczél György földszintes Dugonics Tituszoknak nevezett, ránk is haragudhatott, de arra, aki ebben az esetben sem fogta be a száját, és kijavította a vezetéknevet Dugovicsra, sokkal jobban. Amikor mi ugrottunk, még a lábunkat sem törtük el – igaz, nem tudtuk, hogy mekkora mélységbe ugrunk. Hogy mennyi félelem volt bennünk, ha volt, az egyénileg változó. Eörsi István története, hogy ’56-ban Gáli Józseffel egy tűz alatt tartott területen kellett átrohanniuk. Gáli végig fogta Eörsi csuklóját, ami kék-zöld lett, mire átértek. „Ha én ennyire félnék – kommentálta Eörsi –, elszaladok!” Gáli nem szaladt el. Szép sora József Attilának a Kész a leltárból, hogy „Ha féltem is, a helyemet megálltam…” Én nem szoktam félni, épp ezért nagyon tisztelem azokat, akik úgy állják meg a helyüket, hogy félnek, mert ők sokkal bátrabbak.

– Nagyon tetszik egy rendkívül nagyvonalú megfogalmazás is az Eörsi-portréban: „…az bizonyos, hogy a nyílt politikai ellenzékiség magatartásformájánál jóval szélesebb volt a független és erkölcsös szellemi magatartásformák lehetősége”. Akkor is így gondoltad? És sokan gondolták így az ellenzék tagjai közül?

– Azt hiszem, akkor is így gondoltam, s erre abból következtetek, hogy voltak vitáim az ellenzéki társaimmal, akik nem elégedtek meg annál kevesebbel, mint amit ők vállaltak.

– Édesapádat, aki orvos volt és rajongott a kultúráért, konzervatív liberálisnak nevezed. Ebből a háttérből hogyan, miért indultál el a marxizmus felé?

– Ennek van egy személyes és egy általános oka. Még kamaszként megismerkedtem a Lukács-iskolával, Fehér Ferenccel, Heller Ágnessel. Fehér nagyon erős igazodási pontot jelentett számomra, még a pályám alakulása is hasonló, mint az övé, hisz egyrészt én is kritikus lettem, másrészt teoretikus. Az általános ok pedig az, hogy nemigen volt más nyelv, amin beszélni lehetett. Ha az ember nem volt benne mélyen valamely vallás tradícióiban, ahogy én nem voltam, akkor az a nyelv, amin filozófiáról, filozófiai kérdésekről lehetett beszélni, a marxizmus nyelve volt, a fennálló rendszert is ezen lehetett bírálni. Ráadásul itt, Budapesten élt a legnagyobb élő marxista filozófus. Apámnak nagyon fájt az elkanyarodásom, de jó kapcsolatban maradtunk élete végéig – tizenhét éves voltam, amikor meghalt. Édesanyámmal kevésbé jó kapcsolatban álltunk. Remekül viselkedett minden nehéz helyzetben, de sajnos – szoktam mondani – az élet nem csak nehéz helyzetekből áll.

– Fehér Ferencet bátypótléknak nevezed.

– Ő egy fél generációval volt idősebb, 1933-ban született. Ő és Heller havonta egy estét rám szánt gimnazista- és egyetemista koromban, meghívtak magukhoz a Széchenyi utcai lakásukba, amiért ma is rendkívül hálás vagyok, én erre soha nem lettem volna képes. Megtanultam, hogy lehet egy estét teoretikus beszélgetéssel tölteni. Politikáról, politikai filozófiáról, történelemfilozófiáról, esztétikáról beszélgettünk. És megtanítottak arra, hogy amit éppen csinálok, azt beleállítsam valamiféle perspektívába, világrendbe – ez megakadályozza, hogy kis pontnak érezd magad.

– A Király Istvánról szóló fejezet elején leírod, hogy 1968. augusztus 22-én, tehát közvetlenül a csehszlovákiai bevonulás után bedobtál neki egy levelet, hogy a pártfelvételed, aminek ő volt az ajánlója, nem aktuális. Addig elképzelhető volt számodra, hogy a párton belülről kritizálj? Egyáltalán, elképzelhető volt, hogy a rendszer javítható?

– A bevonulás, ami a huszadik századi történelem második felének egyik nagy tragédiája, számomra áldást jelentett, mert megmentett egy nagy történelmi tévedéstől. Ami a bevonulás előtt történt Csehszlovákiában, azt a reményt sugározta, hogy létrejön a szocializmus emberi arca. Ezt a reményt én osztottam. A bevonulással a remény szertefoszlott.

– Az életútinterjúban elmeséled a mai újbaloldaliaknak, köztük Bagi Zsoltnak, hogy azt az álmot, amit ők most álmodnak, te már egyszer végigálmodtad. Ez valamiféle szkepszist jelent?

– Már 1999-es, Walter Benjaminról szóló kötetem címében is ott egy hasonló szó: Krédó és rezignáció. Amikor én beléptem a marxizmusba, az két dolgot nem jelentett. Egyrészt nem jelentett kapcsolatot a fennálló hatalommal, amelyet kritikával szemléltem. És nem jelentett messianisztikus hitet, világbíró reményt, ami a korábbi nemzedékeket jellemezte. A huszadik századi marxizáló megoldások pedig, például az, amit a Történelem és osztálytudat vagy a frankfurti iskola ad, elidegenítettek maguktól a túlzottan zárt totalitásukkal. Egy idő múlva, nem mondom, hogy könnyen, így is kiléptem a marxizmusból. Kezdettől fogva van bennem rezignáció a világ sorsát illetően, és ezt az újabb és újabb tények csak erősítik.

Fotó: Bazánth Ivola

– Kovács Zoltán Heller Ágnest becsmérlő szavai ellen tiltakoztatok néhányan, György Péter az ATV Egyenes beszéd című műsorába is bement. Bíztatok volna abban, hogy bárki bocsánatot fog kérni?

– Nem. De az ember nem ezért tiltakozik, nem ezért írtunk alá kiáltványokat, petíciókat. Ez mutatja a jövőnek, hogy szóltál, ha már mást nem tudtál tenni.

– És van, amikor nem lehet nem szólni. Például most, amikor a színházakat, a könyvkiadást akarják ellehetetleníteni.

– Igen, a kicsinyes bosszú, a szánalmas alkalom kiaknázása újra és újra elképeszti az embert a nívótlanságával és aljasságával. Nagy Ervin, a színész, remek választ adott, amikor egy senki – azaz fideszes nagyember – zaklató színházakról beszélt, mondván, hogy ezen az alapon zaklató egyházakról is lehetne beszélni.

– Néha elképzelem, hogy Kovács Zoltán és te, Kövér László és te beszorultok egy liftbe. Tudnád kezelni a helyzetet? Ami Pintér Béla tollára méltó…

– Kovács Zoltánt, mármint a szóvivőt, nem ismerem, s ezt a liftbe zártság intimitása esetén sem szeretném megváltoztatni. Kövért ismertem fiatalkorában, dolgoztunk egy 1988-as köteten, amelynek Arat a magyar volt a címe. S noha mai eszméi majdhogynem hihetetlenek – úgy értem, hihetetlenül kicsinyesek, színvonaltalanok és rosszakaratúak –, vele talán futná néhány mondatra, ugyanis fiatalságából két dolgot megőrzött, amit társai, élén vezérével, akinek szolgálatára tette föl az életét, nem: nem hazudik és nem lop.

– Az életútinterjúban elárulod, hogy kamaszként költőnek készültél, s a művészhajlamból máig megmaradt az ihletettség, amit írás közben érzel, és izgatottan várod az írásaid végét, hogy megtudd, ki a gyilkos. Most is okoztál magadnak meglepetéseket?

– Elég sűrűn.

– Tudtad például, hogy a Göncz Árpádról írt portréd vége, tőled teljesen szokatlanul, patetikus lesz?

– Róla írva tényleg megrendültem. Tényleg úgy érzem, hogy minden generáció megérdemelné, hogy egy pillanatra meglássa az ígéret földjét, és hogy ezt az én generációm számára az ő alakja jelentette.

– Soros György egyetlen élőként miként került a kötetbe?

– Él, de nem Magyarországon. Fontosnak tartottam, hogy letegyem mellette a voksot.

– El tudsz képzelni egy majdani bővített kiadást?

– Nagyon közeli barátaim haltak meg az elmúlt időszakban – vagy akár csak olyanok, akiket kedveltem, tiszteltem: Jeney Zoltán, Konrád György, Rajk László. De már egy másik munkában vagyok benne.

– Donáth Ferencről szólva idézel egy római költőt, Lucanust: Az isteneknek a győztesek ügye tetszett, de Catónak a legyőzötteké. Azt írod, te is ezt választanád jeligének. Miért?

Amikor ezt az írásomat Heller Ágnes elolvasta, azt mondta, van olyan is, amikor a győztesek ügye tetszik, például a második világháború végén. Mint ahogy tetszett tavaly októberben, és tetszett volna neki is - hiszen egyik utolsó beszélgetésében azt mondta Ludassy Máriának, szeretné Baranyi Krisztina kampányát támogatni – Budapesten és másutt az ellenzék győzelme. Vannak ilyen esetek. De jóval több olyan, ahol Cato sztoicizmusával kell fogadnunk a felvilágosodás, az egyenlő emberi méltóság, a szabadság ellenségeinek szűnni nem akaró győzelmeit. Ilyenkor a legyőzöttek ügye mellé kell állnunk.