Kép-regény
Nagyon kényes és mégis vonzó feladatot vállalt az író, amikor egy klasszikus festményből kimetszette az alakokat, életre keltette, megmozgatta, ellátta névvel, lakcímmel, múlttal, drámával őket. A festmény fiktív teréből áttéve a regény fiktív terébe, térbeliből az időbelibe.
Valódi teremtő munka: történetet kerekíteni köréjük.
Vannak, akik valóságosan létező (mondjuk így: történelmi) személyek nevét, kurta sorsát kapták az írótól, s vannak, akiket csak a fantázia, a véletlen szült meg. A nagy macher, amely összeterelt itt a Grande Jatte-szigeten, e vasárnap délutáni órán tettest és áldozatot, rendőrt és katonát, kémet és anyukát, kürtöst és kitartottat, szép horgászlányt és csúnya csónakost.
A véletlen. Az, amely annak idején éppen a Szent Lajos király hídjára vitte a gyanútlanokat. Gondolunk rá olvasás közben persze, de áltatjuk magunkat: egy híd az leszakadhat, de egy sziget, amely mégiscsak a szárazföld egy darabja (tudjuk Hemingwaytől), az, ha éppen önállósította is magát, mégsem dőlhet össze. Holott...
A történet során aztán arról is elmorfondírozgathatunk: vajon minden képnek megvan-e, meglehet-e a maga regénye?
Seurat, az eredeti, posztimpresszionista festő színes pontocskákból foltozta össze a képét, s maga is szerepel az utolsó fejezetben, amint vásznát összetekerve menekül. Ezeket a pointillista pointokat használja aztán az irodalmi mű, s benne megtekinthető a kor lelke: az illékony pillanat, a plein air, a látványvilág. Divat, modor, illem, család, csalódás, csőd, szerelem és halál, kinek mi. Az egész szelaví.
A pointillista Seurat és a poénstiliszta Bolgár György (háziszerzőnk) egymásra találtak. Jó társaságban!
(Bolgár György: Vasárnap délután a Grande Jatte-szigeten. Athenaeum.)
