Kedves Sárdi Mária!
Azt mondja, nem kell szégyenkeznem az egyházam miatt.
Nos, én mégis szégyenkezem.
Tudom, ki volt Karsay Dezső és Victor János, tudok még további hősöket, akik a vészkorszakban próbálták menteni az üldözötteket. Voltak köztük reformátusok, katolikusok és minden bizonnyal ateisták is. Ugyanis – szerintem – nem mint reformátusok, hanem mint Emberek tették, amit legjobb meggyőződésük szerint tenniük kellett.
De amikor annak idején megszavazták a zsidótörvényeket, a Magyar Református Egyház némely papja „üzletelt” a megmentő (vagy legalábbis annak hitt) keresztlevelekkel. És nem tudok róla, hogy beismerte, megvallotta volna bűnét, megkövette volna az áldozatokat, de ami mindennél fontosabb, ma és mindenkor elhatárolódna mindenféle rasszista, antiszemita, cigányellenes megnyilvánulástól. Újra és újra nyilvánvalóvá kellene tenniük, hogy a legnagyobb bűn a kirekesztés, mások megbélyegzése. Az egyháznak minden befolyását, szellemi, lelki erőit, véleményformáló hatalmát be kellene vetnie e nemes cél érdekében. És nem lenne szabad eltűrnie, hogy egy papja palástban, Isten felkent szolgájaként magából kikelve, üvöltve terjesszen rasszista eszméket.
Én is – mint Ön – éppen azzal vigasztalom magam, hogy valamikor azért voltak példamutatóan viselkedő reformátusok is, ezek miatt nem hagyom el én sem egyházamat, vallásomat, amelyben nevelkedtem, és amelyet nagyon szeretek. Csak szégyenkezem.
Ráczkevy Sándorné
Budapest
