Kecskebűvölők
Arról a katonáról szól a film, aki egész jól elvolt egy kecskével. Helyesbítek: nem egyetlen katonáról van szó, hanem egy egész zászlóaljnyiról. Szegény kecske persze beledöglött. A szemkontaktusba. Amit a parakémeknek kiképzett parakatonák kifejlesztettek az ellenség szemmel verésére. Szemmel való megverésére. Az átlagkecskét elintézték a rendkívül szúrós tekintetek. Így aztán a kecskék hallgatnak, amint azt a bárányoktól megszoktuk.
Közben a történet szép hidat feszít a hajdani hippik és a mai hirtelenzöldek ideológiai bázisai között, összevonja Amerika háborúit: hol Vietnamban tüzelnek ránk a vietkongosok, hol Kuvaitban, Irakban az al-káidások. Dzsungel, sivatag, egyre megy. Olykor belekeveredünk a Star Warsba is.
A távolbalátó hírszerzők elméjükben kutatnak, szuggesztív szavakkal próbálnak békét teremteni, pillantással felhőt oszlatni, sivatagba autót varázsolni, hittel átjárhatóvá tenni a falakat. Ez néha sikerül, néha nem. (Mint az életben.)
Parajedi lovagok vívják harcukat a Sötét erőivel, s nem lehet tudni, mit rejt a szemük. Titkos fegyvert-e? Vagy erő, esetleg szimpla szélhámosság forgatja/mereszti őket.
A többfenekű történet iróniája élvezetes, a színészek ripacsul élvezik az őrületet. (George Clooney, Jeff Bridges, Kevin Spacey, Ewan McGregor – mind nagyágyú, ahogyan egy efféle háborústól/békéstől el is várható.)
A szórakoztató körhinta aztán az utolsó húsz percben lelassúdik, nyikorogni kezd, felvizenyősödik. Több lesz a veríték, a könny, az LSD, több a zártkörű (magunkon való) meghatódás, ami nem szokott használni angolos humorú vígjátékoknak. Itt sem.
(Rendezte: Grant Heslov.)
