Kamasznaplók és a történelem

– Miért gondolta, hogy a serdülők bejegyzéseiből jobban megismerhető a történelem? Elvégre egy kamasz főleg a külsejével, reménytelen szerelmével és kibírhatatlan szüleivel foglalkozik, nem pedig a politikai eseményekkel. Vagy ez az időszak kivétel?

– Arra kerestem a választ, hogy a mindennapi emberek, családok hogyan gondolkodtak kevéssel a háború előtt, alatt és az azt követő években. A rendelkezésre álló források, az életinterjúk és visszaemlékezések erre nem igazán alkalmasak, mivel csak azt mutatják be, hogy az illető hogyan vélekedik, beszél az eseményekről az eltelt idő távolából. Az egykori sajtó pedig azért nem megbízható, mert a korabeli újságokat cenzúrázták, a cikkekben visszaköszön a laptulajdonos és a szerkesztő pártállása, világnézete. A napló azért fontos forrás, mert általában személyes, őszinte közeg, amiben mindent le lehet írni, és a szerző múltbéli nézőpontját tükrözi. A fiatalok tényleg elsírták szerelmi bánatukat a „Kedves Naplónak”, de a sorok közt ott vannak a német katonák, a csillagos házak, a nyilasok, az ostrom és az orosz front is.

– Hogyan jutott ismeretlen, kiadatlan naplókhoz?

– Először egy női hetilapban tettem közzé felhívást, majd több fővárosi és vidéki újságban kértem segítséget a kutatáshoz. Lassan jöttek az idős néniktől, bácsiktól a telefonok, levelek. Jelenleg húsz, kézzel írott napló van a birtokomban, de kiadott naplókat is felhasználok a munkámhoz.

– Melyik a legérdekesebb közülük?

– Egy nyírségi cselédlány naplója. A lány elszegényedett nemesi családból származott, és az anyagi felemelkedés reményében vállalta 1942 után a háztartási munkát. A fővárosban több háznál is szolgált, többek között a miniszterelnökségen, a Sándor-palotában. Bejegyzéseiből kiderül: írói ambíciói is voltak, novellatöredékek, szépirodalmi kísérletek tarkítják a szöveget. Leírja például, hogy milyen egy falusi reggel és azt is, hogy egy saját tanyáról álmodik. Közben pedig beleszeret az egyik munkaadójába. Kétrétegűnek látja a társadalmat: urakra és parasztokra osztja. Kétségbeesetten próbál az úri társasághoz tartozni, s ezért még kesztyűt is vásárol. Aztán csalódik a szerelemben, és a német megszállás után hazatér. Az orosz front hamar eléri a kelet-magyarországi falut, és a napló írója azon kezd gondolkodni, hogy belép a kommunista pártba. A hithű katolikus lány ezen a ponton dacból és szerelmi csalódásból válik kommunistává. Ahogy lejegyzi: „dacból megyek az ördög táborába”.

– Azt mondta, a naplók közelképet adnak a hétköznapi emberek gondolkodásáról. Tetten érhető-e bennük az antiszemitizmus? Benne van a naplókban, hogyan reagáltak a keresztény családok a zsidóüldözésre? Feltételezem: a katolikus és a zsidó kamaszok egyaránt lejegyezték az eseményeket.

– A katolikus, református naplószövegek azt tükrözik, hogy mindenhol léteztek előítéletek a zsidósággal szemben. Ezek közül a legfontosabb, hogy bizonyos családok a zsidókat nem tartották magyarnak, és úgy képzelték, hogy a zsidók gazdagok és elnyomják a magyarokat. Egyes kamaszok feljegyzései viszont azt bizonyítják, hogy környezetükben élő zsidó emberekre ritkán vonatkoztatták az előítéleteiket. Barátaikról és a szomszédaikról nem gondoltak rosszat. A zsidóellenes rendelkezések bevezetése a keresztény naplókban nem volt téma. Ha megemlítik is a csillagos házakat, belenyugvóan rögzítik: ennek így kellett történnie. Sokszor látszódik az a családi miliő, amiben ez a szemlélet kialakult. Például: az apa összeszidja az anyát, mert olyan nővel varratta a ruháját, aki a zsidótörvények hatálya alá esett. Egy ponton azonban határozottan az üldözöttek mellé áll a naplóíró fiatalok többsége. 1944 októberétől, a nyilas hatalomátvétel napjától Pesten már többen a zsidósággal szimpatizálnak. Ennek több oka is volt. Egyrészt lenézték és utálták a nyilasokat, másrészt a terror miatt ők maguk is féltek. Horthy elmozdítása szintén erősítette az ellenszenvet. A hithű családok a gyilkosságokat mélyen elítélik. Az oroszok bejövetele után azonban visszatérnek az előítéletek, főleg a privát szférában és a családi szocializációban. Néhány helyen megemlítik: a zsidók kommunisták, akik újra elnyomják a magyarokat a szovjetek segítségével.

– Lapozzunk bele egy zsidó kamaszlány naplójába is. Ő hogy élte meg a történteket?

– Pécsről egy lomtalanítás után jutottam hozzá ehhez a három füzethez. A lány kis testi hibával született, az egyik lábára sántított. Ezen gyakran kesereg, mert úgy érzi, lenézik a többiek. Aztán ’41-ben, amikor német csapatok vonulnak át Magyarországon Jugoszlávia felé, ez a lány kiszökik a vasútállomásra egy keresztény barátnőjével. Itt beszélgetésbe elegyedtek a németekkel, és a naplójában lelkesen beszámol róla, hogy ezek a fiatalemberek milyen szépek és szőkék, és mennyire kedvesek voltak vele. Hódítási sikerként éli meg a találkozást. Utálatosnak mondja viszont a magyar csendőrt, aki szétzavarta a csoportosulást. Ugyanez a lány negyvennégyben már vonattal menekül egy Pest megyei községbe. A váróteremben már megretten a német egyenruha láttán. Az utazás során egy kalauz menti meg az igazoltatástól.

– Ez a lány túlélte a vészkorszakot. De akadnak-e bejegyzések csillagviselésről, deportálásokról, egyéb megaláztatásról?

– A fiatalok nem egyszerűen azt írják le, ami történik, hanem megpróbálják észrevenni a jót is. Ez ösztönös túlélési stratégia. Hiszen ha leírom a borzalmakat, felerősítem magamban a félelmet. A csillagos házakba való költözésnél az egyik lány arról számol be: „Remekül vagyok. Úgy látszik, jót tesz nekem a gettó (azaz csillagos ház). [...] Van, akivel beszélgessek, összejöjjek, nem úgy, mint otthon, ahol egész nap a szobában ültem és olvastam.” Hogy félre ne értsük a bejegyzést, tudni kell, a lány a német megszállást követően szobafogságra volt ítélve. Ő pedig színésznőnek készült, és a csillagos házban színdarabokat adtak elő a barátnőkkel. Volt olyan család, ahol a papa első világháborús érdemei miatt mentesültek a csillagviseléstől. Itt a naplóíró kikövetelte magának a csillagot, hiszen a barátai, rokonai is viselték, nem akart kivételezett lenni. Akadt olyan gyerek, aki a kikeresztelkedés ellen tiltakozott. De találunk olyan bejegyzést, ahol a lány dátummal rögzíti, hogy az ostrom alatt anyját halálra sebezte egy golyó. És az egyetlen kéziratos „fiúnaplóban” a szerző külön fejezetet szentel annak, hogy a rokonai közül kik haltak meg munkatáborban vagy Auschwitzban. Ez már a gyászmunka része.

– Találunk-e utalásokat arra, hogyan vélekedtek családi körben Horthyról, Teleki Pálról vagy Rákosiról?

– Teleki öngyilkossága az egyik naplóban különös részletességgel jelenik meg. A nagylány az iskolából hazajövet mondja el a cselédnek, hogy Teleki öngyilkos lett. A cseléd erre sírva fakad, és azt mondja: Jön a baj, háború lesz. Aztán a családban vita alakul ki, hogy politikai gyilkosság állhat a háttérben. Horthyról nemcsak a keresztény, de a zsidó családok nagy része is jó véleménnyel volt. Egy helyen a nagymama azzal bátorítja unokáját, hogy velük nem történhet meg az, ami a lengyelországi zsidókkal, mert a kormányzó megvédi őket. 1948 után a szülők sokszor figyelmeztetik a gyereküket, hogy ne írjanak a naplóikban Sztálinról, Rákosiról, mert ha megtalálják, az egész családot kivégzik. De mivel a serdülők általában lázadnak a szülők ellen, mégis írtak a „szeretett vezérről”. Sajnos a félelem miatt így is sok naplót megsemmisítettek.

– Húsz napló nem kevés, de ahhoz talán mégsem elég, hogy teljes képet nyújtsanak a korabeli magyar társadalom gondolkodásáról. Lehet, hogy a legigazabb és legjellemzőbb történetek sosem kerülnek elő?

– Én azért próbálkozom. Azon dolgozom, hogy minél több naplót mentsek meg a megsemmisüléstől. Az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még él a háborút megélt generáció. Az első olyan jellegű könyvemen dolgozom, amely ezt az időszakot zsidók és keresztények közös történeteként mutatja be a privát források tükrében. Ha valakinek akad a korszakból kéziratos naplója, nagyon örülnék, ha megkeresne.