Kádárék mozija

– Mennyiben folytatása ez a könyv A vetítést vita követte című tavaly megjelent műnek?

– Mindkét kötet a Kádár-korszak filmforgalmazás-történetéhez kapcsolódik, kivitelük is hasonló, az új mégsem tekinthető hagyományos értelemben folytatásnak. Míg a tavalyi afféle olvasókönyv, ez sokkal inkább tényközlés: a bevezető tanulmány bemutatja az úgynevezett kormányvetítések mechanizmusát, majd kronologikus és ábécérendben is áttekinthető a program, a mellékletek pedig további érdekességeket tartalmaznak. Ebben a munkában talán több a száraz adat, de szükséges volt ezeket a maguk teljességében közzétenni ahhoz, hogy igazolják a bevezetés következtetéseit. Egyik rész sem működne a másik nélkül. Ami azonosság, hogy a két könyv egyaránt a tisztázást, a legendák eloszlatását szolgálja. Úgy vélem, a Kádár-rendszernek éppen elég sara van ahhoz, hogy ne kelljen még hazudozni is róla.

– Milyen alapon válogatták a pártvetítésre kerülő filmeket?

– A Filmfőigazgatóság minden hétre két-három címből álló javaslatot állított össze, amelyhez tartalmi ismertetőt is készítettek; ebből választották ki a pénteki filmet. A szempont kizárólag a szórakoztatás volt: csaknem nyolcvan százalékban kommersz mozik peregtek a Báthory utcai vásznon. A katalógusrészt átlapozva politikailag vagy filmtörténetileg fontos alkotásokkal csak elvétve találkozhatunk.

– Néztek-e magyar filmeket az „elvtársak”?

– A pénteki vetítéseken nagyon keveset, alig húsz cím található a gépészek által vezetett füzetben, amely a kötet kiindulópontja volt, s azok is inkább a könnyű darabok közül kerültek ki. Hogy mennyire csal évtizedek távlatából az emlékezet, vagy mennyire másképp akarja valaki felidézni a múltat, igazolja, hogy Papp Sándor, a korszak egyik filmfőigazgatója biztos volt abban, Kádárék néztek hazai alkotásokat is péntekenként, míg Pozsgay Imre szerint – aki kulturális miniszteri megbízatása idején a házigazda szerepét töltötte be a vetítéseken – az első titkár kikötötte, nem akar magyar filmet látni. Ezért fontosak az írásos dokumentumok, amelyek segítségével legalábbis megközelíthető az igazság bizonyos kérdésekben.

– Miként került elő az említett füzet?

˜– A füzetről először épp a 168 Óra hasábjain tett említést Veress József öt évvel ezelőtt. A Mokép akkori igazgatója, Gulyás Balázs azzal a méretes hazugsággal kürtölte tele a médiát, hogy megtalálták Kádár János titkos filmarchívumát a cég kőbányai raktárában. Az a példány, amelyből dolgoztam, Gombár József másolata; ehhez Szűcs Gyula, a Kádár-vetítések első gépésze révén jutott hozzá. Nem sokkal a Filmátvételi Bizottság tevékenységét tárgyaló kötetem megjelenése után kaptam kézhez tőle. Szerencsére a korábbi kötet lektorát, Dimitrov Sándort és a borító karikatúráját készítő Pápai Gábort is meg tudtam nyerni az ismételt közös munkára.

– Mennyire befolyásolta a filmek sorsát, hogy Kádáréknak tetszett-e?

– Nem sikerült közvetlen összefüggést kimutatnom a kormányvetítések és egy-egy film letiltása vagy parkoltatása között. A magam részéről nem hiszem, hogy a nómenklatúra kézi vezérléssel beavatkozott volna a filmforgalmazásba a pénteki mozizást követően. Az ilyen kényes feladatokra megfelelő emberek álltak rendelkezésre, akik a hierarchiában lejjebb elhelyezkedve, afféle „magánszorgalmú kutyákként” elvégezték helyettük ezt a munkát, sokszor túlbuzogva. Sajnálatos, hogy az egykori Pannónia Filmstúdió szinkronrészlegének irattári anyaga nem található meg a levéltárban, talán az is elképzelhető, hogy megsemmisült, így a Filmfőigazgatóság vagy a Mokép vágási, szövegmódosítási kéréseiről alig bukkant elő dokumentum, pedig a föllelt morzsák alapján úgy tűnik, érdekes volna feltárni ezt a területet is.

– Kik járhattak ezekre a vetítésekre?

– Elsősorban a Politikai Bizottság tagjai kaptak meghívást. Bár kormányvetítéseknek nevezték a programot, kormánytagokkal alig találkozhatunk a vendéglistán. A hetvenes évek második felétől a korszak végéig előre nyomott íveken vezették a névsort a Filmfőigazgatóságon. A meghívandók köre folyton változott, Kádár mellett csupán Aczél György volt biztos pont huszonhárom éven át. A rendszerváltás közeledtével aztán egyre kevésbé számított eseménynek a pénteki vetítéssorozat. Nincs nyoma annak, hogy az akkoriban előtérbe kerülő Csehák Judit vagy Németh Miklós valaha is részt vett volna a filmbemutatókon. Az utolsó hónapokban már csak egy-két ember ült a nézőtéren.

– Kádár felesége milyen szerepet töltött be férje mellett? Befolyásolhatta a véleményét?

– Kádár mellett ült ezeken a vetítéseken, miként Aczél György házastársa vagy esetenként Pozsgayé ugyancsak megjelent. De tekintve, hogy a program a kikapcsolódásukat szolgálta, meglátásom szerint nem nagyon fordult elő a vélemények ütköztetése. Megnézték a filmet, ettek a parizeres zsömléből, belenyaltak a Lánchíd vagy Ararat konyakba – ebben sincs egyetértés, hogy melyiket fogyasztották, s milyen mértékben –, aztán mindenki ment a dolgára.

– Milyen tanulsággal szolgálhat ennek az anyagnak a napvilágra kerülése?

– A legnagyobb tanulság számomra az, hogy a legendákkal ellentétben tiltott gyümölcsöket, csemegéket nemigen találhatunk a vetített filmek listájában. A választékot tekintve a „vezető elvtársak” nem voltak kiváltságos helyzetben az átlagnézőhöz képest. Általánosságban is elmondható, hogy a Kádár-korszak legfelső hatalmi elitjének hirdetett eszméi és életmódja között nem tátongott akkora szakadék, mint amekkorára az azóta eltelt évtizedek irányítóinak esetében rácsodálkozhatunk.