Kácsor Zsolt: Villamos-útikalauz stopposoknak

A villamoson ülök egy esti járaton, jobboldalt, elöl, ahol mindig ülni szoktam, s ahogy a pengehideg, üres utcákat elnézem, odakint mínusz tíz fok lehet, idebent tán csak nulla, hát ma éjjel is kitermelődik a jeges járdákon és a fűtetlen lakásokban néhány statisztikailag kimutathatatlan hulla, kikről jóságosan hallgat majd a kormány, a nyájmédia és az újabban megvett traccslapok. Magyar hul­­láink nem illenek bele a magyar képbe, miszerint Magyarország jobban teljesít, pedig a szlogen akár igaz is lehetne – feltéve persze, ha a teljesítményt visszafelől nézzük.

A villamoson egyedül utazom, és sokáig nem is akad társaságom, mert a megállókon megállás nélkül haladunk tovább, odakint nem várakozik senki – csak a kaszás. De az ő ideje majd csak hajnaltájt jön el, mikor az összefagyott testet az alkohol belülről már nem melegíti tovább, s küszködni kezd lassan a szív, apró szúrásokkal tudatja, hogy összehúzódtak a hajszálerek, a keringés akad, a vérnyomás csökken. Gyorsabb ütemet ver a pulzusa s erősen zihál a tüdeje annak, ki fagyhalálra készül, és amikor kihagy a légzés, már közel a vég.

MTI Fotó: Balogh Zoltán

Közeledünk, közeledünk egy újabb megállóhoz, leszálló nem lesz, én ugyanis még nem értem haza, azt remélem hát, hogy megállás nélkül zakatolunk a hegyre föl, mikor egyszerre csak meglátok egy embernek tűnő, formátlan alakot, ki a fedett megállóban tántorog előre, ki a peronra. Meghallotta az az ember, hogy közeledik a villamos, ezért indult el, még ha bizonytalanul is, erősen szédelegve előre, merőlegesen neki a sínnek. Mintha csak a villamos alá akarna, ha nem is ugrani, mert az ki nem telne az erejéből, de a sínek közé esetleg beesni, hát az még menne neki, úgy látom, az utolsó erejével a sínek közé szédülni be tudna még.

De nem. Nem ez a célja, hanem föl akar szállni a villamosra. Úgy néz ki, mint egy degeszre tömött zsák, lehet rajta három télikabát, s mindkét kezében nagy formátumú teszkós szatyor, az a frankó fajta, amibe sok tartalékcucc a kétliteres borospalackok közé belefér. Egy hajléktalanról van szó, aki a villamost lényegében lestoppolja, világosan látom a mozdulatot, ahogy a jobb karját a tömött szatyorral megemeli, s int a vezetőnek, hogy ő felszállói utas minőségében van most itt jelen. Átfut rajtam azonnal, hogy jegye vagy bérlete ennek az embernek nyilvánvalóan nincsen. Lehetetlen, hogy ő jegyre költsön, elvégre egy jegy árából baráti helyeken egy liter rossz bor kitelik, hülye lenne télvíz idején az ember jegyre s nem jótékony alkoholra költeni. Tudom, hogy a villamosvezető nem fog megállni, sőt lassítani sem, a helyzet ugyanis nyilvánvaló: egy potyautas felé tartunk, akin a BKK egy fityinget sem keres.

De talán mégis van Isten, vagy legalábbis van neki ebben a világban még keresnivalója.

Merthogy lassít a villamos, komolyan mondom, lassít.

S megáll a vezető, méghozzá egészen pontosan kicentizi a megfelelő pozíciót, s egészen pontosan a hajléktalan potyás előtt nyitja ki az első ajtót. Nahát, nahát. Van ilyen is. Csak nézek ki magamból és a gyanakvásaimból bambán. Amikor fölszáll az ember, vagyis föltámolyog, odaint a vezetőnek valami köszönömfélét, mire az, el sem hiszem, hogy ezt a saját fülemmel hallom, csörög egyet, vagyis hát: köszön. Köszönöm, tényleg köszönöm.