A gonosz maszkja – Jó helyre került az Arany Oroszlán
Amikor a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál véget ért, elég sokunknak leesett az állunk az eredményhirdetés után. Egy képregényfilm (ami többnyire felnőttmese, idegesítően gyermeki módon előadva) viszi el az Arany Oroszlánt a művészfilmek fesztiválján? Ott, ahol tavaly Alfonso Cuarón Romáját díjazták, egy magával ragadó fekete-fehér lírai mozit, egy ezer százalékig auteur alkotást? A szubjektív vallomás, a művészi kifejezés eme csúcspéldája arra is emlékeztetett, hogy bár a vásznon átveheti az uralmat a szuperhősök csapata, azért a mozgóképes Parnasszuson még a művészet az úr.
És most, hogy nálunk is bemutatták a Jokert, nyugodt lélekkel kijelenthetjük: jó helyre került az Arany Oroszlán. Nem, nem arról van szó, hogy ez a képregénymozi most szintén felhágna erre a Parnasszusra, nem is ez a szándéka, de egy komplex, súlyos, mélyre hatoló munka, egy igazán remek film.
Pedig az embernek már a rendező neve hallatán is bizsergett az előítélete, merthogy a Másnaposok-sorozat meg a Cool túra „avatott” direktora, Todd Phillips jegyzi a Jokert. És mégis! Jó, ha az ember alkalmat kap arra, hogy felülbírálja az előítéleteit.
Todd Phillips és Joaquin PhoenixAz utóbbi évek egyik legsötétebb, legnyomasztóbb filmje a Joker, amelyik nem is csak kíméletlen társadalombírálatot, hanem világállapot-kritikát fogalmaz meg. A film a nyolcvanas évek legelején játszódik ugyan, de a rossz uralomra törésének metaforája nyilvánvalóan kiterjeszthető napjainkra is. Lepusztult, mocskos, visszataszító világban vagyunk, ahol hatalmas patkányok grasszálnak (az undort keltő állatok bevetésének nyilvánvalóan erős szimbolikus vonatkozása van), tombol az agresszió, Arthur Flecket (alias Jokert) többször is megrugdossák, az elkövetők egyaránt lehetnek bandasuhancok és menő brókerek, dúl a részvétlenség, a szociális rendszer szétesik, delirál a világ. Az apokaliptikus vízió azonban nagyon is kidolgozott szociológiai alapokra épül. Egyfelől ott vannak az Arthur Fleckhez hasonlóan nyomorult számkivetettek (munkatársai szintén vegetálnak, a szociális ügyintézőt is elbocsátják), a másikon meg az érzéketlen, dölyfös gazdagok a társadalmi piramis csúcsán. Arthur Flecket kezdettől vesztésre ítélte a társadalom, pláne, hogy komoly mentális betegséggel küzd. A film szerint azonban ez a körülmény csak súlyosbítja Arthur helyzetét, ez a társadalom amúgy is kivetné magából. Munkahelyéről igazságtalanul kirúgják, munkatársa elárulja, párkapcsolatról legfeljebb képzelődik, remény sehol sem látszik. Pedig Arthurnak nincsenek nagyralátó vágyai, standupkomikusként szeretne érvényesülni, néha bárokban lép fel. A fent lévők azonban nem pusztán megvetik Arthurt, de meg is alázzák és kigúnyolják. Thomas Wayne megüti, Murray Franklin pedig nevetség tárgyává teszi televíziós show-műsorában. (Todd Phillips rendező mintegy tisztelgésként idézethálót sző filmjébe, hiszen a showmant Robert de Niro játssza, utalva egykori híres szerepére Martin Scorsese A komédia királya című mozijában. Arthur Fleck pedig emlékeztet Scorsese máig leghíresebb opusza, a Taxisofőr főhősére, amelyik filmben a fiatal Robert de Niro, a „megmentő” szintén homlokához emelt mutatóujjal imitálja a lövést.)
A Jokerré váló Arthur Fleck azonban nem akar megmenteni egy gyerekprostituáltat, nincsenek nagy ideái, vagy legalábbis nem akarja elhitetni, hogy a megtorlás valójában misszió. Ő legelsősorban bosszúálló (ami azért ironikus, mert Fleck majdnem tökéletes tagadása a szuperhős bosszúálló figuráknak, és ez nagyon jól van így), és áttételesen igazságosztó. Akiket lemészárol a filmben, mind vétettek ellene. Thomas Wayne-t ugyan nem ő öli meg, hanem az ő tettei nyomán lábra kapó mozgalom egy tagja, vagyis a felelősséget tekintve ennek a kegyetlen „társadalmi revansnak” is ő a kiváltó oka.
A Joker kivételes eredetfilm a Batman-univerzumban: komplex módon mutatja be, hogy miként válik egy párialétre kényszerült-kényszerített figura a Gonosz reprezentánsává. A film egy labilis antihőst állít elénk, akit lélektani szempontból gazdagon, sokrétűen ábrázol, képes hitelesen bemutatni „fejlődési pályáját”. A társadalmi környezet felrajzolása pontos, nyomasztó, ám néhol kicsit didaktikus. De ez mit sem von le a karakterábrázolás originális, a klisékkel radikálisan szembeszálló voltából.
A Joker vizuális megjelenítését tekintve is sötét, depresszív alkotás (Lawrence Sher bravúros munkája), néhol úgy érezhetjük, mintha a létezés hátsó udvarában, sőt kloákájában járnánk. Ebben a világban nincs vigasz, itt az apokalipszisnek kell eljönnie.
És jön is. A harag, a gyűlölet felforgatja, anarchiába taszítja Gotham Cityt. A filmben a maszk mint szimbolikus kellék funkcionális átalakulása utal arra, hogyan brutalizálódik a társadalom kilátástalanságban vergődő, alul lévő rétege. Fleck kezdetben azért hord bohócmaszkot, mert ez munkaeszköze, ártatlan kellék, ezt a figurát alakítva szórakoztat kórházban beteg gyerekeket. A film finom ívben rajzolja meg, miként válik maga a maszk a félelemkeltés, a zsigeri brutalitás, a gonosz eljövetelének szimbólumává. Azt a folyamatot látjuk ekként, ahogy Joker megkapaszkodni akaró emberből szörnnyé lesz. Arthur Fleck alászáll a pokolba, és Jokerként feljőve hoz magával egy rakat ördögöt, hogy bűnnel büntessék a bűnös várost. Joaquin Phoenix egészen kivételes alakítás révén kelti életre ezt az egyszerre esendő, szánni való, ugyanakkor devianciájában ijesztő figurát. Hátborzongató, ahogy nevet, de az szinte dermesztő, ahogy táncol a filmben.
A maszk szimbólumának általános érvényűségét mutatja, hogy az anarchista, céltalan vandalizmusban örömüket lelő lázadók mind bohócmaszkot hordanak, jelezve, hogy a személytelen rombolás, az értelmetlen pusztítás korszaka jön el. A gonosz bohócé, aki identitását maszk mögé rejtve kiröhögi és lerombolja a társadalmat.
A Joker pontosan azért válik kellemetlenül jelentős filmmé, mert azt ábrázolja, hogy egy széthulló társadalomban miként uralkodhat el a gonosz, valamint azt, hogy Joker figurája miként válik így Batman méltó ellenfelévé. / Mátyás Győző
