Itt senki sem bűntelen

– Évadkezdéskor adott öndiagnózisa szerint még kereste magát az új helyzetben, kapkodta a levegőt. Azóta csillapodott a légzés ritmusa?

– Van, amikor az segít, hogy látja az ember: nincs egyedül a bajban. A Danton próbáin kiderült: Stohl Andris sincs egészen magánál, pedig ő elpusztíthatatlan terminátoralkat. Ironikusan szólva azt gondoltam: jó, akkor rendben vagyunk.

– Könyv jelent meg – Csáki Judit kritikus írta – a nemzeti színházas éveikről, készül egy dokumentumfilm is. Ezek megnyugvást hoznak?

– Eleinte azt éreztem: mintha még egy viharlámpát is ránk akarna aggatni a rokonszenvező média. Aztán a kötet szerzője az utolsó előadáson felvetette: ami velünk történik, az olyan, mint bizonyos korszakok könyvégetései. Eszembe jutott: ez most rosszabb, hiszen a könyvekből csak megmaradt valahol egy rejtett példány. A mi előadásaink mind mentek a lecsóba. Vagyis jó, hogy valami megmarad az elmúlt öt évről.

– Azt is említette: „sztorijuknak” úgy lett vége, ahogyan vidéki színházban kifutnak a bérletes előadások. Ez az „ellenállás erejét”, a hatalmi ambíciók színvonalát is minősíti. Az is, amikor arról beszélt: az Angyalok Amerikában produkcióból azért nem lett parlamenti balhé, mert túl magas labda volt. Azaz: nehezebben értelmezni, mint az Országgyűlésben is kifogásolt Az ember tragédiáját. Mindez önmagában is lehangoló.

– Még csüggesztőbb volna a történet, ha Balázs Péter kerül a Nemzeti élére.

– Ezt egyelőre a Vígszínház esetében sem merték megtenni. Inkább eredménytelennek nyilvánították az egészet, és új pályázatot írnak ki.

– Ezek szerint még folytatódik az ország újrafelosztása. Ami a Nemzetit illeti: élére mégiscsak minőség került Vidnyánszky Attila személyében. Csak azt nem értettem, miért rúgott bele minden nyilatkozatában az amúgy is távozásra ítéltekbe, és miért minősítette a nézőinket. Igaz, az újságírók is főként erre ösztönözték kérdéseikkel: kevesebbet faggatták a terveiről. Persze az is tény: Attila nem hárította el az erre irányuló kérdéseket. Amivel önmagát koptatta.

– Szinetár Miklós fejtegette lapunkban: a balliberális sajtó egy meghatározó része saját reflexiói, érdekei szerint fogalmazza narratívává a közélet történéseit. Ami hatással van társulatok, színészi teljesítmények megítélésére is. Azt gondolom, a jobboldalon is van ennek pandanja. Ha jól értem: ön szerint is túlharsogja olykor a művészet nyelvét a sajtóokoskodás?

– A közéleti történésektől elbizonytalanodó emberek többsége számára meghatározó lett a véleményformálás. Mégsem lehet általánosítani. A Nemzeti Színház előadásai erősek voltak rákérdezésben, és önálló válaszkeresésre ösztönöztek. Arra, hogy ne engedjünk a politika és kiszolgálói manipulációinak. Mi magunk válasszunk irányt. A közönséggel való számtalan találkozás során kiderült, a problémák és kérdések, amelyekkel foglalkoztunk, számukra is fontosak voltak. A nyíltságot és a bátorságot értékelték folyamatos jelenlétükkel. Nem mellesleg, példaértékű volt, hogy nyílt levélben álltak ki a méltóságukért.

– Nehéz is volt eltartani a konkrét politikumot – „áthallásokat” – a Nemzeti egyes előadásaitól. Például a Mephisto néhány epizódját is rá lehet húzni a jelen történéseire. Mintha visszajutottunk volna az aczéli idők virágnyelvéhez. Isten bocsássa meg, de nem unalmas ez valahol?

– Én például sosem népnevelői szándékkal lépek színpadra. Miközben értelmiségiként van gondolatom a köznapok történéseiről. Az sem véletlen, hogy Alföldi színházát választottam. De a Nemzeti elmúlt öt évét szánalmasan leegyszerűsítő volna csak politikai szempontból megítélni. Akkor is, ha a hatalom megtette.

– Büchner Dantonja a Nemzetiben megkezdett „rákérdezős” színház folytatása? A Mephisto színész főhőse gerincvesztésének magyarázataként mondja: „Én csak egy színész vagyok.” Danton mondatai tulajdonképpen összecsengenek ezzel: „Bábok vagyunk mindnyájan, ismeretlen hatalmak dróton ráncigálnak, nem mi magunktól mozgunk.”

– Ám a szélsőségesen szabadságszerető Danton sem titkolja: ő is szeretne belelátni mások fejébe. Mert miként Robespierre mondja: gondolatban él a bűn. Ha nem élnénk szélsőséges megítélésekre okot adó korban, biztos nem ilyen művek akadnának fenn az érzékenyebb rendezők rostáján. Mégsem direkt politikum motiválja a választást. Ezek a darabok emberi sokszínűségeinkről, ellentmondásainkról, egyéni útkereséseiről szólnak. Arról, hogy nem vagyunk egyszínű massza. Kerülöm is azokat, akik annak akarnak látni és láttatni. Bár őket is megértem.

– A hatalom birtokosait?

– Igen, a megvetésem mellett. Nem szeretném, ha ezt bárki félreértené, de hosszú évek óta azon imádkozom, hogy ne kapjak semmiféle állami díjat. Húsz éve figyelem mezei polgárként a közélet történéseit, és látom: itt senki sem bűntelen.

– Művészemberek nem feltétlenül bánják, ha díjakkal tompítják az éleslátásukat.

– Mindig rászólok azokra, akik „művészuraznak”. A színészet az én szintemen – szakma. Nem alkotok semmit a szó klasszikus, teremtő értelmében. Más kérdés: sokan vannak a szakmában, akik nem színészek. Külön téma lehetne, mit kompenzál esetükben egy-egy plecsni. Persze van színész, aki valódi művész. A néhány zseni.

– Interjúban említette: olykor „halálos betegségként” éli meg, ha nem passzol önhöz a kiosztott szerep. Mi a túlélés titka?

– Rendszerint a kollégák segítenek a megoldásban. Az is számít: nemcsak az aznapi szereppel ébredek, már előző este azzal fekszem. Intenzíven velem van. Ezért is bírom a színházat.

– Beszélt hivatásának terápiás hatásairól is. Az vitte a pályára?

– Dehogy. Fiatalkoromban nyitottabb voltam, olykor a társaság közepe. Részben anyai örökség, hogy idővel zártabb lettem, és sokaságban néha elkap a pánik. Külső körülmények is negatívan hatnak. Az érzékelhető visszaút a hetvenes évekbe, amikor mintha állandóan fürkésztek volna minket.

– Robespierre szerepét szereti?

– Állandóan pörög, dumál. Két monológja színtiszta politikai szpícs. Az ilyesmit nagyon utálom.

– Danton érzékibb, Robespierre terminátoralkat. Stohl is játszhatná, ön pedig a címszerepet.

– Danton inkább élvhajhász, életének minden pillanatát intenzíven megéli. Én más vagyok, a szerep jobban illik Andráshoz.

– Mégis Danton mondja ki: elég a gyilkolásból, használjuk az eszünket.

– Persze: András is lehetne Robespierre, de akkor én nem lehetnék Danton. Ő sokkal színesebb színész, mint én.

– Könnyű kimondani?

– Hogyne. A barátom, színészileg felnézek rá, és sokszor irigylem.

– Szakírók szerint mindketten Alföldi Róbert „énszínészei”, amit önök interjúkban is vállaltak már. Ahogyan a vele való szakmai csatározásokat sem tagadják. Ön pedig arról is beszélt: bár ahhoz szocializálódott, hogy folyamatosan a hibáira figyelmeztetik, azért legalább ilyen inspiratív volt, amikor a román Andrei Şerbannal dolgozva – aki az Angyalok Amerikában produkciót vitte színre – egy pozitívabb rendezői attitűddel találkozott. Ez volt az első ilyen tapasztalás?

– Şerban az embert szerette a színészben, és kíváncsi volt rá. De megéltem már hasonlót. Pont Vidnyánszky Attilánál. Annak idején a Bánk bán rendezése a Nemzetiben bensőséges próbaidőszak volt. Egyenes, tiszta viszony rendező és színész között.

– Akár nála is maradhatott volna a Nemzetiben.

– Igen, de inkább nem. Nem szeretném, hogy a társulati ülésen, olvasópróbán ott ücsörögjön a kulturális államtitkár vagy a miniszter. Érdeklődjön, járjon színházba. Más dolga nincs. A Mohácsi János rendezte Egyszer élünkben rendesen megfogalmazódott, mit nem lehet szekéren csinálni.