Identitás zenén innen és túl – Bereczki Csaba: Röhögjük már ki magunkat!

– A klezmernek, illetve a zsidó népzenének úgy harminc évvel ezelőtt lett igazán kultusza, amikor a világzene-mozgalom révén bekerült a nagy vérkeringésbe. Ön mikor találkozott először vele?

– A klezmerről tudjuk, hogy a 18–19. századi oroszországi, lengyelországi haszid közösségekből indult el, és hogy a zsidó zenészek, a klezmorimok faluról falura jártak, elsősorban mulatságokban játszottak, miközben magukba szívták a legkülönbözőbb hatásokat a környezetükből. Az oroszországi pogromok, majd a holokauszt után megsemmisült a zsidó kultúra ezen szelete is. Aztán Amerikában mintegy negyven évvel ezelőtt felfedezték a kivándoroltak leszármazottai, és ebből lett a „klezmerrevival”, amely a nyolcvanas évektől meghódította Európát és a rendszerváltás után hozzánk is beszivárgott. Amúgy engem ez nem mindig érintett meg: kamaszkoromban legfeljebb 10-15 percig bírtam zenét hallgatni, mert fizikailag felzaklatott.

– Pedig azóta több filmjében is központi elem a zene.

– Pályakezdő koromban Franciaországban dolgoztam rendezőasszisztensként a cigány származású rendező, Tony Gatlif mellett, akinek a filmjei a saját szerzeményeire épülnek. Akkor jöttem rá, mennyire megérint a zene. És mivel nálam maga a filmkészítés is érzelemvezérelt, a filmzenéket dramaturgiai eszközként használom. Ilyen kísérlet volt az erdélyi tradicionális dallamokat bemutató Életek éneke című 2008-as filmem. Úgy éreztem, számomra ez a legtermészetesebb mesélési forma. És ezt a nézők is visszaigazolták. Ebben a filmben olyan erdélyi cigány muzsikusok szerepelnek, akik mindenféle, magyar, román, sváb, zsidó dalokat őriztek meg az évszázadok során, és a történet arról szólt, hogy miként maradtak fenn ezek. Rájöttem arra is, hogy a zenén keresztül nagyon sok mindent el lehet mondani az identitásról. Sokkal jobban el lehet jutni az emberi igazsághoz, az érzelmekhez, mint bármi más úton.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Innen jött a Soul Exodus ötlete?

– A Soul Exodus igazi identitástörténet, és nem csak a zsidó identitásról szól. Nem akartam ismeretterjesztő filmet készíteni. Amikor megismertem a klez­­mernek a furcsa útját, eltűnését, halálát, újjászületését, arra gondoltam: mi lenne, ha ezt a történetet mesélném el, fordított exodusban jutnánk el a forrásig a mai fiatal, ötödik generációs amerikai zenészekkel, akik a klezmeren keresztül felfedezik saját gyökereiket– És ezzel maguk a zenészek is „hazatérnének”. A kreatív dokumentumfilmezést művelem, amelyben kitalálok egy történetet, és ahhoz keresek zenét, zenészeket. Már korábban hallottam a Budapestre 1989-ben hazatelepült Bob Cohenről – az ő édesanyja Veszprém környékéről vándorolt ki még a második világháború előtt –, felkerestem őt ezzel az ötlettel. Bob azonnal vette a lapot, és elmondta: van egy friss projektjük, az öttagú Brothers Nazaroff együttes. Mindannyian Amerikában születtek, de ma már egyikük sem él ott. Találkoztam velük Berlinben, Párizsban, itt-ott-amott. A Berlinben élő Dan Kahn, aki valójában a zenekar vezetője és a film főszereplője is egyben, ideadta nekem együttesének, a Painted Birdnek a lemezeit, amelyeken nemcsak klezmer, hanem különböző amerikai népzenei alkotások is megszólalnak. És rájöttem, hogy ezekben a dalokban ott van a filmem forgatókönyve. Dan amúgy színész is, de megbeszéltem vele, hogy ezúttal nem kell játszania. Csupán azt szeretném, ha végigutaznánk Amerikától egészen Moldováig, eljutnánk a klezmer eredetéhez, és közben elmesélnénk az ő történetüket.

– Gondolom, ez azért nem lehetett ennyire egyszerű.

– Kezdetben volt bennük egyfajta ellenállás a forgatás alatt, de már New Yorkban feltörtek erős érzelmi kötődések, és ahogy átjöttünk Európába és „közeledtünk”, egyre nyitottabbak lettek és egyre jobban átadták magukat a filmnek. Semmit nem kellett rájuk kényszeríteni. Mindig olyan helyzeteket igyekeztünk teremteni, hogy a zeneszámok adják a mondanivalót. Én is nagyon sokat tanultam belőle: a forgatás közben derült ki, hogy ez valóban „identitásfilm”, olyan dolgok hangzottak el, amelyeket családi körben sem beszélnek meg az emberek, még hanuka vagy karácsony idején sem. És megbizonyosodtam arról is: a világ fő bajait az identitásproblémák okozzák. Amikor az egyik ember azért gyűlöli a másikat, mert saját magával sincs tisztában. Nem élhetünk le úgy egy életet, hogy nem veszünk tudomást a saját hovatartozásunkról. És ez nem csak a zsidókra, mindenkire érvényes – ezt a zenészek is hangsúlyozták.

– Azt is mondja a film: meg kell értenünk, a világ nyitottság nélkül elpusztul.

– Igen, legyünk kíváncsiak egymásra. Ha idegen jön hozzánk, ne mondjuk meg neki, hogyan kell élni, „mi a civilizáció”. Lehet, hogy számunkra szörnyűek egyes afrikai törzsek rituá­­lis szokásai, de ha ők látnák, hogy a világ nagyvárosaiban emberek tízezrei nap mint nap lemennek a föld alá, hogy munkába induljanak, és semmit nem élveznek az életből, valószínűleg nem értenék: ha ennyire gazdagok vagyunk, akkor miért így élünk– Egyáltalán nem biztos, hogy a mi civilizá­­ciónk a legmagasabb fokú. Lehet, hogy egy amazóniai nép olyan dolgokat tud az életről, amikről nekünk fogalmunk sincsen, hiába olvastunk el ezer könyvet. Manapság olyan folyamatok történnek a világban, amelyeket komoly demokráciák sem értenek, mint Trump, Brexit… pedig mindez arra vezethető vissza, hogy megszűnt a nyitottság, a gazdagok elvannak a maguk jólétében, és közben sok millió emberről megfeledkeztek. Ezért választották meg Trumpot Amerikában. Már nem vagyunk kíváncsiak egymásra, sem Magyarországon, sem máshol. A népszavazási kampányban volt egy „ellenplakát” ezzel a szöveggel: Mi egymást is utáljuk, nemhogy téged. Röhögjük már ki magunkat, hogy mekkora hülyék tudunk lenni! Nem lehet úgy élni, hogy nem beszélünk egymással, sem egyéni, sem társadalmi szinten. Ezek mind benne vannak a filmben.

– A filmben Bob Cohen mondja, hogy „nincs szükségünk földre, csak térre és időre”. Jake pedig éppen a Dohány utcai zsinagóga előtt sétálva úgy összegez: „Zsidónak lenni annyi, mint azon gondolkodni, hogy mi az, hogy zsidó.”

– Ez az önirónia, amely valamikor annyira jellemző volt és amelyből a legendás pesti humor is táplálkozott Karinthyval, Királyhegyivel, Örkénnyel, valahol hiányzik belőlünk manapság. Ezt is vissza kellene valahogy hozni, mint a klezmert, mert ha volt, akkor ma is valahol meg kell hogy legyen… Mindnyájunknak jobb lenne.

– Az önirónia olyan témákban is előjön, amelyekről eddig csak komolyan volt szabad vagy illett beszélni. Például az Izraelhez való viszony. Vagy a holokauszt felidézése Berlinben. „Hogy lehet egy ilyen szép emlékművet felhúzni egy ilyen szarságra?” – mondják.

– A berlini jelenetben hangzik el a Yes­­ter­­day’s Buried (A tegnap eltemetve) című dal. Ezek rímelnek egymásra. Minden egyes számnak megvolt a maga háttere, és nem kellett mást tennem, mint megvárni a pillanatot, amikor a történettel szerves egészt alkotnak. Egész Berlin emlékmű, nincs olyan, hogy „történelem”, mert a történelem jelenleg is zajlik. Szóba kerül a migránsválság – pedig amikor két évvel ezelőtt forgattunk, még nem volt annyira akut probléma, mint manapság –, és ez ennek kapcsán is elhangzik. De előre kell nézni. Nagy örömöm telt abban, hogy van a szereplőkben egy mélységig átitatott életigenlés. Ez még abban is megnyilvánult, ahogy Bob felidézte a család emlékeit: Kisinyov úgy élt bennük, mint valami paradicsomi hely, pedig éppen az ottani pogromok miatt menekültek Amerikába. A klezmer örömzene, de nem üres örömködés; életfilozófia mindenféle elvont elméletek nélkül. És az eddigi vetítések bizonyították: a nézők megértik az üzenetet. A film befogadható, „nézőbarát”, nem kell rá „felkészülni”, úgy könnyed, hogy fontos dolgokról beszél.

– Különleges hatással bír az is, amikor New York mellett hajóznak, és felhangzik Woody Guthrie This Land is Your Landje.

– Teljesen spontánul jött. A film szerint „ha valaki New York-i volt, az is marad örökre”. A dunai hajózás közben meséli Dan, hogy Detroitban, ahol született, gyerekkorában gyűlölniük kellett a fekete kultúrát, de feltétel nélkül imádni kellett Izrael államot. Ő ebből a zárt világból jött el. Ilyen az, amikor valaki azután ismeri meg saját magát és a szülőhazáját, miután elhagyta. Egyáltalán nem tartom bajnak, hogy a magyar fiatalok elmennek külföldre. Ettől csak jobb lesz az országnak is. És tisztelem azokat is, akik ragaszkodnak a hazájukhoz. De hangsúlyozom újra: muszáj nyitni egy kicsit. Az egyik zseniális Örkény-novellában a magyarok eljutnak a Marsra, és amikor hazatérve a Kelenföldi pályaudvaron fogadják őket, elmesélik, hogy a Marson is magyarokkal találkoztak, akik azonban nem csinálnak semmit, mert önmagukkal vannak elfoglalva. Ezt is akartam sugallni a filmmel, hogy szabaduljunk fel egy kicsit, mert élni jó.

– A végén elhangzik ez a mondat: „Mindenkiben megvan a belső zsidó.”

– A zsidóság úgy tudott fennmaradni ötezer éven át, hogy mindig megvolt benne az életigenlés, a továbblépés, az újraépítkezés ereje. Az élet a legfontosabb. Az enyém is, a másiké is. Ezért nagyon lényeges az identitás. Én erdélyi vagyok, magyar vagyok és a francia kultúrán nevelkedtem, azonosultam vele, ma már francia állampolgár is vagyok. Nem kell választanom. De Bob beszél arról a filmben, hogy a magyarországi zsidóktól, akik már magyaroknak tekintették magukat, a negyvenes években elvették a magyarságukat, és így nem maradt nekik semmi. És sajnos ez nem lezárt történet.

– Következő filmterve visszaviszi a szülőföldjére.

– Egy fikciós kamasztörténet lesz az erdélyi nyolcvanas évekből, a diktatúra idejéből. Az elvágyódás illúziója áll a középpontjában. Akadnak benne természetesen önéletrajzi elemek is. Én 1980-ban voltam 14 éves, és akkor keményedett be igazán a Ceau?escu-diktatúra. Hogy tudsz úgy felnőni, hogy egyfolytában máshol vagy fejben– Én Nagyváradon nőttem fel, Nagyvárad és Biharkeresztes között kilenc kilométer a távolság, és mégis úgy éreztük, hogy Biharkeresztes messzebb van, mint San Francisco. Aztán megnyíltak a határok… Nem akarok nosztalgiafilmet csinálni, és van sok történetem, amit azért nem fogok belevenni, mert azt mondanák: Ionescótól loptam. De ahogy elnézem a mai világot, mindez egyre inkább aktuális lesz.