Hollerung Gábor: Sose leszünk kezesbárányok a hatalommal szemben, a művészet a társadalom egészsége
– Öt évvel ezelőtt azt mondta egy interjúban, hogy Magyarországon jelenleg még mindig a posztsztálinista kulturális modell uralkodik, illetve semmi nem változott e téren a rendszerváltás óta. Ma is így gondolja?
– Nem hiszem, hogy ezt a kifejezést használtam volna. Egyébként arról beszéltem, hogy a rendszerváltást megelőző támogatási arányok a mai napig fennmaradtak. A finanszírozási struktúra nem változott, miközben a kulturális élet annál inkább. A tao például nagy lehetőség volt az egész kulturális terület számára, és aki ezzel tisztességesen – tehát innovációval és szakmai kreativitással – élni tudott, annak a fejlődését is szolgálhatta. Mi is így lettünk „milliárdos zenekar”. Azonban a taót pótló finanszírozási mechanizmus, amely többletfeladatért többlettámogatást ígér, ám a hangversenyek költségeit csak töredékesen fedezi, egy alulfinanszírozott együttes esetében nem kínál megoldást. Abból indul ki, hogy a zenekar alapműködése garantált, és a tao csak egy többletforrás volt a zenekarok életében. Az új mechanizmus célja – amivel mindenki egyet tud érteni –, hogy növeljük a hangversenyek iránti érdeklődést, ám abból a téves elgondolásból indul ki, hogy a kínálat keresletet teremt. Mindez ismét a rendszerváltás előtti kulturális gondolkodás kudarcát idézi, ahol egy voluntarista kultúrpolitika jegyében arra próbálták rávenni (az arra adott esetben felkészületlen) közönséget, hogy gyakran méltatlan körülmények között hallgassanak meg egy-egy hangversenyt. Sokan ezt a konfrontációt megszégyenülésként élhették meg. Véleményem szerint a komolyzene iránti motiváció csakis az ismeretterjesztés, a tanítás és az aktív részvétel segítségével teremthető meg, anélkül hogy bárki ízlését minősítenénk.
– Szimpatikus, ahogy a zeneileg kevésbé vagy egyáltalán nem pallérozott közönség nézőpontjából indul ki, s nekik is élményt akar adni.
– Az elitizmus nem vezet sehová, csak a kulturális szakadékot növeli. Én egész életemben ezt csináltam: negyven éve amatőr kórust vezetek, főiskolás koromban szakmunkásképző-intézetekbe és javítóintézetekbe jártam zenélni és előadásokat tartani. Ha a könnyűzene történetét megpróbáljuk megérteni, észrevehetjük, hogy az emberek azzal a kultúrával kerülnek erős kapcsolatba, amelyben benne rejlik az aktivitás lehetősége. Nem véletlenül volt olyan nagy sikere a hatvanas években a beatkultúrának, hiszen minden fiatal gitárt akart fogni és két-három akkord ismeretével zenekart alapítani. Amíg a társadalom, az ifjúság nem érzi magáénak a zenét, addig azonosulni sem tud vele és fogyasztani sem fogja. Én ezért vagyok énekkarpárti, a jelszavam az: ha nem is kifogástalanul, de énekelj, mert ez a zene szeretetének az egyik kulcsa. Azt az érzést kell elérni, hogy te is részese vagy a zenének, a kultúrának, annak a világnak, amelyben élünk. Annak idején én magam is része voltam a beatvilágnak, rajongtam az Illésért, a ’67-es, ’68-as táncdalfesztivál dalait egytől egyig kívülről játszottam zongorán. A mai fiatalság kirekesztve érzi magát a komolyzenéből, ezért már egy mégoly népszerű Beethoven-szimfóniát sem tud egy ültő helyében befogadni.
– Ez rendkívül elszomorító. Nem tudják, miből maradnak ki.
– Elszomorító, de ez a mi felelősségünk is. Minden olyan gyerek, aki kimarad a zenélésből, már csak egy szűkebb úton tud elindulni az életben. Aki zenét tanul, az lényegesen jobb matematikából, nyelvből, jobb a logikai képessége, a memóriája és az önmaga személyiségével szemben tanúsított toleranciája is. A művészet hihetetlen energiákat szabadít fel és hihetetlen módon nyeli el, simítja el a megoldhatatlannak látszó konfliktusokat. Amikor a média puszta haszonszerzésből a piramis legalját, a tömegkultúrát célozza meg, és erre sem az oktatásnak, sem a kultúrpolitikának, sem a családi mechanizmusoknak nincs reflexiója, ne a gyerekre vessük az első követ! Nekünk kell az ő felgyorsult, lerövidült koncentrálásra képes világával azonosulni, és annak megfelelően tálalni a dolgokat. Mi rendszeresen tartunk ifjúsági koncerteket, ezeken bemutatjuk, hogy amit a filmzenében szeretnek, azt szerethetik Wagner esetében is, vagy amit a popzenében, az ott gyökerezik Mozart muzsikájában.
– A nemrég elhunyt Heller Ágnes legendás koncertjáró volt. Egyszer azt mondta nekem a Müpában egy hangverseny szünetében, hogy gyáva a hazai komolyzenei műsorpolitika, mert mindig Mozartot, Beethovent meg Brahmsot adnak, bezzeg New Yorkban Schnittkét is játszanak...
– A kortárs művészet érdekharc. Nálunk egy Schnittke-típusú zeneszerző, aki félúton van az avantgárd és a posztmodern között, vagy úgy is mondhatnám, hogy félúton a romantikus és a modern között, mást jelent itt, mint mondjuk Oroszországban. Nálunk kialakult egy kultúravantgárd és egy posztromantikus felfogás, és a kettő eléggé kibékíthetetlen. Az ultraavantgárdnak sikerült elhitetnie a világgal, hogy ők a jövőbe mutató művészet, és annak, hogy őket nem érti senki, nincs köze ahhoz, amit csinálnak. Valóban nálunk Schnittkét ritkábban játszanak, de a mi repertoárunkon majdnem minden koncerten szerepel olyan kortárs zene, amelynek esélye van arra, hogy a közönség számára befogadható legyen.
– A Dohnányi zenekarba hogyan lehet bekerülni? Itt is „függöny mögött” kell játszani?
– Nem. Mi az emberre, a muzsikusra vagyunk kíváncsiak, nem csak a technikájára, illetve az általa játszott hangokra. A „függöny mögül” sosem ismerhetjük meg egy ember zenei és emberi kommunikációját. Nagyon fontos az is, hogy a döntés demokratikus legyen, hogy rajtam kívül az adott szólamvezető és a szólam is elfogadja a jelentkezőt.
– Nemrég a zenekarról Sólyom András készített egy dokumentumfilmet. E szerint ön a próbákat is úgy vezeti, hogy a szólamvezetők elmondhatják a véleményüket egy-egy szakmai kérdésben. Szokatlan, hogy egyáltalán lehet párbeszéd a zenész és a karmester között. A Kocsis vezette Nemzeti Filharmonikusoknál nem ez volt a gyakorlat.
– Kocsis egy zseni volt. Nem tudta elviselni azt a káoszt, illetve adott esetben tudáshiányt, ami egy zenekarban az elvárásaihoz képest uralkodott. Ez túllépte az ő „fájdalomküszöbét”. Ami tíz karmesterből kilencnek normális, az számára elfogadhatatlan volt. A zseni más lépték, és ne felejtsük el, adott esetben egy nagyon tehetséges ember számára is a zseni könnyen válik elviselhetetlenné. Bármilyen jók külön-külön a zenészek, a magyar zenekarokból – évtizedes örökségünk – hiányzik az együtt játszáshoz nélkülözhetetlen zenei fegyelem. Ha valaki megnézi a próbáimat, láthatja, hogy én is csapkodok, dühöngök, de a muzsikusaim mindig érezhetik, hogy szeretem őket.
– 1992-ben ki is lépett a zenekarból, mert csalódott a hazai zenekarok színvonalában, és nem akart többé karmester lenni.
– Akkoriban nagyon kudarcos volt minden, zenekarral való találkozásom. Kicsiben én is ezt a Kocsis-féle csalódást éltem meg. Rossz diszciplínák, megkövesedett tradíciók, katasztrofális motiváció és hihetetlen ellenállás minden újjal szemben. Ráadásul amikor ’92-ben megalakult a Fesztiválzenekar, és a Dohnányiból tucatnyi művész ment át oda, hirtelen megroppant a zenekar. Az akkori igazgató belátta, hogy nincs más út, mint hivatásossá tenni az addig ifjúsági zenekart. Kiírtak egy próbavezénylést, amin én már nem indultam, mert nem akartam pályázni. A zenekar azonban közfelkiáltással rám szavazott, erre pedig nem lehetett nemet mondani.
– És utána jött a 15 év küszködés.
– Ezen azért még a mai napig sem vagyunk teljesen túl. Annyi sebből vérzik a finanszírozási rendszer – és nem elsősorban a pénz mennyiségére gondolok, hanem a felosztásának arányaira –, ami veszélyezteti az egész zenekari szakma jövőjét.
– A filmben megszólaló zenészek el is mondják, hogy többen a Dohnányin kívül másutt is játszanak. Nem lehet megélni a hivatalos zenekari státuszból?
– Egyetlen olyan zenekar van Magyarországon, ahol annyira jól fizetnek, hogy a zenészeknek nem kell máshol játszaniuk. Az is igaz, hogy a zenekari tagok rendkívül kevés lehetőséget kapnak a munkahelyükön, hogy megcsillanthassák szóló- vagy kamarazenei tudásukat. Mi ebben is kivételek vagyunk, mert számos kamaraegyüttesünk van, köztük például a szaxofonkvartett vagy a harsonakvartett nemzetközi hírű, a big bandünkkel pedig rendszeresen fellépnek neves dzsesszzenészek is. Én örülök annak, ha a muzsikusaim zenekari társaikkal alkotott együttesekben játszanak, mert ez növeli motivációjukat és javítja a zenekar színvonalát.
– Nem gondolt arra, hogy együttműködjön a kormányzattal egy jobb finanszírozási rendszer kialakítása érdekében?
– Sajnos eddig egyetlen kormányzat sem gondolt arra, hogy bevonjon minket mélyrehatóbban a konzultációkba. Mindazonáltal szembe kell néznünk azzal, hogy mennyire marginális a művészet a politika holdudvarában, miközben a művészet az emberi társadalom önképének legerősebb visszatükröződése. A művészet törvényszerűsége a konfliktus, illetve az, hogy a saját maga által generált ellentmondást hogyan oldja fel, a saját maga által feltett kérdésekre milyen választ ad. Mi tehát sose leszünk kezesbárányok a hatalommal szemben, maximum azt tehetjük, hogy csendben maradunk, de annak meg semmi értelme. De visszatérve: az értelmiségnek is felelőssége, hogy milyen értékrendet közvetít a mindenkori politika számára. A művészet ugyanis mentális értékeket termel, a művészet a társadalom egészsége.
– Zenekarvezetőként mi a legnehezebb az életében?
– Kilencvenkilenc zenekari tag egziszteciájáért és egy olyan költségvetésért felelek, amelyből mindig több hiányzott, mint bármely más zenekarnak. Ennek ellenére évi száz koncertet adunk. Válsághelyzetek sorát kellett menedzselnem, amit a felelősséggel bíró illetékesek azzal „nyugtáztak”, hogy én majd úgyis megoldom. De ezt meguntam. Öregszem, elmúltam 65 éves, bár a létrehozás öröme egyelőre még kárpótol.
