Hókusz-pókusz

Ez a magyar varázsszó a „hoc est corpus” latin kifejezésből torzult. Eredeti jelentése: „Itt a test.” Lám, II. Lajos teteméből hármat is találtak a mohácsi csatavesztés után, mert minden trónkövetőnek érdekében állt bizonyítani az előd elhunytát. Így aztán volt egy élettelen II. Lajosa Szapolyainak, egy másik Ferdinándnak, s egy harmadik kézen-közön. A három részre szakadt ország kísértete megjelenik már a mohácsi alkonyatban.

„Nemzeti egység” itt valójában soha nem létezett – mondja kijózanítólag a szerző. (De más nemzeteknél sem.) István és Koppány egymást ütötte, Péter, Aba Sámuel, Vata s az Árpádfik sem különben. „III. Béla kizavarta az országból anyját.” Gertrudist, azt a bizonyosat a magyari urak „élve feldarabolták gyerekei szeme láttára”. Az öreg király meg a kis király hatalommegosztása (IV. Béla, V. István) kettészakította az országot, a zsákmányra éhes urak kettejük közt tangóztak. Trónviszályok, testvérharcok, merényletek, gyilkosságok tették izgalmassá és kiszámíthatatlanná az életet az udvarban s környékén.

Vezéreinket a legritkábban vezette nemzeti érdek, államférfiúi bölcsesség, keresztényi alázat. Annál inkább a hatalom iránti mohó vágy, a rang, vagyon, befolyás biztosítása. S ha ennek az az ára, hogy kitoljuk a rokon szemét, hát toljuk ki. Miénk az ország és a hatalom.

A nemzet megosztottsága gyakori állapot volt. Magyar–török, magyar–német, kuruc–labanc irtotta egymást, cserélt hitet, zászlót; lett volna mit írnia a magyar Shakespeare-nek, ha ide születik.

A szerző nem elkeseríteni akar e példatárral, hanem ellenkezőleg: bizonyítani, hogy „a mi nemzedékünk sem rosszabb, mint az előzők voltak”. Vagyis hogy ők sem voltak jobbak a maiaknál. (Ha ez vigasztaló.) A csámpás is feljutott a szobortalapzatra, ha működött a legendája, emelte a nemzeti büszkeség, romantika. A szeplő a bronzon nem látszik.

(Börcsök Mária: Kettészakadt Magyarország. Kossuth Kiadó.)