Hogy én? Tényleg?

– Tudod, mit jelent nekem százhatvannyolc óra? – teszi magasra a lécet nyitásként Danics Dóra. – Azt, hogy a verseny alatt csupán egy hétre láttam előre az életemet.

Vagy úgy. Már megijedtünk, hogy belpolfüggő.

Egy kávézóban találkozunk, a sajtósával érkezik, a lakásába ugyanis nem mehetünk, a magánélet tabu.

Dóra tősgyökeres pesti, nyolcvanhatban született. Hétéves korában a szülei elváltak, apja vidékre költözött, ma függönyboltot visz Szombathelyen. Édesanyja Bach Szilvia parodista, az 1990-es Humorfesztivál nyertese.

– Négyéves voltam, amikor anyu győzött, fel sem fogtam, hogy egy csapásra ismert ember lett. Szerény maradt, nem kattant bele az ismertségbe, nem szaladt el vele a ló. Remélem, velem sem fog. A hétköznapjaink normálisan teltek, a hétvégéket nagyapámékkal töltöttem, vagy ha kihisztiztem magamnak, anyu vitt magával a fellépésekre, apu volt a sofőrje.
Dóra is szeretett szerepelni, de neki akkor még csak otthon jutott színpad.

– Weöres Sándor Halász Judit-féle Bóbitáját az operától a szteppig a legkülönfélébb műfajokban adtam elő. Anyám szétnevette magát rajtam, én meg sértődötten vágtam vissza: ez nem vicc! Sokat énekeltünk együtt, néha rám tercelt, de azt még hamisnak hallottam.
Apjával síelni, kirándulni, nyaralni mentek, a válás után is.

– Elmagyarázták: nyilván én sem akarom, hogy szomorúak legyenek, nekik pedig külön jobb. Megértettem.

Csak a kamaszkor kuszálta össze a szálakat, a lázadó gimis nem fogadta el az atyai intelmeket, megromlott a viszonyuk. Három-négy éven át alig látták egymást, két évig egyáltalán nem találkoztak.

– Aztán megcsörrent a telefon. Előtte napokig vele álmodtam, nem lepett meg a hívása. Lépésről lépésre közeledtünk egymáshoz, mire jött az X, megérkezett mellém. Nagyon kellett.

De ne szaladjunk előre. Dóra a válás után anyjával vidékre költözött, több falusi általános iskolában megfordult. A felsőt egy magyar–német két tannyelvűben kezdte, utálta.

– Az osztálytársaim a szünetben kétszárnyú üvegajtó mögé zártak, a túloldalról gúnyolódtak rajtam. Rendre beszóltak, rugdostak a pad alatt. Nagyon megviselt.

A gimnázium a Pesti Barnabás dráma tagozatán kárpótolta a sérelmekért.

– Négy remek év, szuper osztály. Aztán egyik reggel arra keltem, hogy én bizony színésznő leszek. A saját életünkből vett történetekből írtunk darabot. Igazi lúzersztori lett, de kioldódott belőlem a sok fájdalom.
Az érettségire készülés finisében megint hullámvölgy következett.

– Az egyik, számomra meghatározó rendezőtanárom egyik pillanatról a másikra elfordult tőlem, amit a mai napig nem értek. Leblokkoltam. Felvételiztem a színművészetire, a háromtagú bizottságban ott ült Hegedűs D. Géza. Annyira izgultam, hogy elfelejtettem a Jónás Tamás-verset, amivel készültem. Kérték, legalább énekeljek valamit, erre előadtam egy cigány népdalt. Hegedűs D. állva tapsolt, de persze kiestem az első rostán.

Édesanyja unszolására beiratkozott a Havas-féle kommunikáció szakra.

– Beleszerettem az egyik csoporttársamba. Valahol letéptem neki egy álláshirdetésről szóló cetlit, így indult az autós újságírói karrierje. Ő pedig nekem találta meg, amit kerestem. Volt egy rozoga, behangolhatatlan gitárja, játszani sem igazán tudott rajta. Mégis énekelgettük A börtön ablakában, az Ohio és más hasonló szintű dalokat. Iszonyúan élveztük. Aztán csatlakozott még egy srác, számokat írt, sokszor délután ötkor kezdtünk gyakorolni, és reggel hétkor vettük észre, megint világos van. Életem egyik legszebb éve volt. Fellelkesültem, tuti világhírűek leszünk.

2008. augusztus 28. – az első koncert. Harminc néző, a helyszín a kiskocsma, ahol Dóra pultosként dolgozott.

– Kalapot tettem a fejemre, hosszú zöld szoknyát húztam, bárszéken ültem. Hatalmas élmény volt. Sok hasonló fellépés során alakult ki az öttagú formációnk: klarinéttal, basszus- és akusztikus gitárral, Xanadu néven.

Xanadu?

– Kubla kán nyári palotájának neve. Coleridge ír róla egyik versében: ópiumfüggőként a szer hatása alatt hol jegesnek, hol tűzben izzónak látta a kastélyt. A mi dalaink is ilyen belső utazásokat tükröztek.

Hogy megéljen a Xanadu, Dóra „rendezvényezett”, a mulatóson kívül mindent vállalt. Fellépett az ötvenes évek rockabilly stílusának pöttyös szoknyájában, énekelt ABBA-t, Michael Jacksont, Elvist, Neotont.

– Ez nem alkotás, könnyű belefásulni. Három másik zenekarban is felléptem, plusz a megélhetés miatt vágóként heti hat napon át tizenhatóráztam az ezoterikus Karma TV-nél. Szerencsére a sok „ha hívsz, leveszem az átkot” műsor mellett komolyabbakat is csináltunk. Én mikroportoztam fel a vendégeket, beállítottam a kamerát, és persze felvettem a telefont, hogy „jó napot, melyik jóssal kíván beszélni, igen, kapcsolom”.

A tempóra ráment a Xanadu. De jött egy másik ikszes, az X-Faktor.

– Jelentkeztem, mert énekesként nálunk másképp lehetetlen befutni. Sajnos az elején nem voltam elég nyitott, pedig a személyiség legalább annyira fontos, mint a hang.
Dóra a legjobb huszonnégy között esett ki, mielőtt adásba került volna.

– Nem hittem, hogy valaha újra próbálkozom. Költöztem, nem találtam munkát, szerelmi válság gyötört és mély depresszióba estem, amiből csak terapeuta segítségével tudtam kimászni. Flegmán, kicsit dühből küldtem el újra a jelentkezésemet. Az első válogatónak, sőt a mentorok előtti első éneklésnek is úgy mentem neki: majd lesz valahogy. Csak azért szorítottam, hogy ne ismétlődjön meg az előző évi kudarc. Vagy előbb essek ki, vagy jussak tovább.

Az élő show-ba másfél hónapos felkészülés után kerültek: énekóra, fotózás, angoltanár, dalválogatás.

– Eleinte nem igazán találtam a helyem, de a mentorom, Geszti Péter rengeteget segített. Az első pillanattól apufílingem volt vele kapcsolatban. Ott ült az órákon, keményen kezelt, mégis egy nagy szeretetgombóc. Azzal kezdte: „Nő vagy, nem kislány! Érted? Mostantól nincsenek szakadt cuccok.” Hamar összeszoktunk. Tudta, adás előtt már nem szeretem az instrukciókat, ezért csak odajött, kaptam egy puszit, és ment. Ez mindennél többet jelentett.

Dóra nem a menő trendi dalokat választotta, nem is ismeri a tucc-tuccot. Legszívesebben Edith Piafot adott volna elő, de vinni kellett a show-t, jött a House of Rising és a Márti dala. Ha valamit nagyon nem akart, nem erőltették. Édesanyja végig mellette állt, tartotta a kapcsolatot a rajongókkal, minden előadást kétszázszor végignézett, tanácsokat adott.

– Először neki mutatok meg mindent. Ahogy ő is nekem. Ma is színészkedik, saját darabját másodmagával adja elő, önálló humorestet visz, parodizál, közben könyvkritikákat és nem mellesleg két könyvet is írt. Miután győzött a Humorfesztiválon, tíz évig jól ment neki. Ma ez az időszak legfeljebb egy évig tart, szóval nekem tizedakkora sanszból kell megcsinálnom magam.
Persze előbb még meg kellett nyerni a versenyt.

– Az összes eredményhirdetésen rettentően izgultam, csak a döntőben mentem ki végtelen nyugalommal. Azzal a tudattal, hogy ez az utolsó dal, mindent megtettem, ha pedig valamit elrontottam, már úgysem tudok rajta változtatni. Szóval nyílt az ajtó, kisétáltunk, én meg csak álldogáltam. Amikor kimondták a nevem, az hihetetlen volt. Hogy én? Tényleg? Felfoghatatlan. A mai napig emlékeztetnem kell magam, igen, tényleg én voltam ott. Amikor az újságírók kérdezték, milyen érzés havi egymillió forintot, utazást és autót nyerni, azt sem tudtam, mik a nyeremények, annyira nem foglalkoztam vele. Most viszont egy éven át nem kell azon agyalnom, miből fizetem ki a számláimat. Jó, korábban sem volt éhenhalás, csak sosem álltunk túl jól. Most az album a legfontosabb.