Hócipő 600

Teddy régi vágya volt – takarékossági okból is –, hogy egyazon újságba írjanak azok, akikért külön-külön vett meg egy lapot. Így született huszonhárom éve bizarr, öszvér műfajként a magyar sajtó ritkasága, a „szatirikus kétheti lap”. Hatszázadik példánya az asztalon hever.

A címlapokat uraló fájdalmas gunyor a termet is belengi, mert az „egy lapban publikáló”, szorgalmasan begyűjtött szerzői törzsgárda néhány tagja már égi hasábokon publikál.

Farkasházy Tivadar, az alapító főszerkesztő pedig a RaM-ban (Radnóti Miklós Művelődési Központ) egy apró teremben gyűjtötte össze barátait és a hatszázak legjavát, a Hócipő ikonikus címlapjait. Mint mondja, elfelejtette meghívni az Echo TV, „a Hír” és a fokozottan független közszolgálat jeles képviselőit, igaz, el sem jöttek volna.

A Hócipő címlapjai hatszázadik nekifutásra sem szelídültek. A nyitófotó egy „nem kifejezetten előnyös” Orbán-portré, a vívódó és vizionáló államférfival és a címfelirattal: Választási csa(ta)ló.

Mellesleg – a parodisztikus álhírgyűjteményen kívül – mindig a „képalá” volt a Hócipő vezető műfaja. Az alapító szerint: „Más lapok szerkesztői azt írják oda, amit a politikusok mondanak, mi azt, amit gondolnak.” Nem mindig találják el pontosan, de nem rossz a találati arány. Hogy kimondott szó és elgondolt gondolat között van különbség, abban a Hócipő megértő. „Mert ez nem is rosszakarat. Foglalkozási ártalom.”

A laudációk rövidek, borongósak, a társaság családias. A Népszava szórványai, a Klubrádió zárványai, néhány ismerős, barát, fotós és grafikus. A Hócipő története – mint a legtöbb lapé – sértődések és megtérések örök körforgása. Selmeczi Tibor ’96-ban elment, most újra itt van otthon. Ma már – mint mondja – könnyebb, mint tizenhat éve, mivel: „A Teddy is halkabb, meditatívabb, én pedig nagyot hallok. Jól elvagyunk.”

Persze más ok is lehet. Többek között, hogy a lap csípősségét néhány „pártatlanságra hajló” szerző nehezményezte, mondván, „nem állunk eléggé középen”. De hogy lehet középen állni ma, diktatúra és demokrácia között?