Hiteles másolat
Egy férfi és egy nő. Egy angol férfi és egy francia nő egy iráni rendező filmjének főszereplőiként Toscanában. A férfi könyvet írt az eredeti és a másolat művészeti dilemmáiról (s erről igen hosszan értekezik), a nő galériát üzemeltet a művészeti kirakodóvásárairól híres Arezzóban, ahol eredeti darabokat és másolatokat árul. Vegyesen. Neki is van véleménye a dologról, nem is rövid. Kettejük egymásra találása borítékolható.
Ismét egy szimpla szerelmi történet? Mi lehetne benne vonzó? Legyen inkább úgy, hogy a két csellengő magányost már kissé unott házaspárnak nézik a famíliát megbecsülő olaszok.
S a szereplők elkezdik játszani félremagyarázott szerepüket. Mintha összetartoznának, mintha együtt keseredtek volna meg, s másfél évtizedes huzakodásaikat adnák elő a „mintha” és a „mégse” között. Tán mégis összetartoznak? Vagy csak a szerepbe élik bele magukat egyre jobban? Volt közös múltjuk? Közös gyerekük? Van közös jövőjük?
A lebegő történet lassan csordogál, sok beszéddel, rébusszal, okoskodással, sőt bölcselkedéssel a gyermekét egyedül nevelő, érző lelkű, párra váró anya (+ dolgozó nő) sanyarú sorsáról (néhol illusztratív telefonbetétekkel), a gyermeki zsarnokságról (vulgo: neveletlenségről), a boldogságról, más párosok folyamatos ideidézésével (esküvők) és idős nők családbarát életbölcsességei révén.
S kap lassan az egész egy vízen járó jelleget. Lebegünk múlt-jelen-jövő ködében, és nincs tétje az egésznek. Sem tétje, sem megoldása. Együtt voltak? Együtt lesznek? Játszanak? Élik? Nem oszt, nem szoroz.
Ha a szerepek és személyek bravúrforgatókönyvét – játsszunk mi is! – Molnár Ferenc írta volna meg... A nagyra becsült Abbas Kiarostami története a maga félremagyarázott helyzeteivel, minden iróniát nélkülöző szerepfelfogásával olyan, mint egy szerelmes film másolata.
A női főszereplő, Juliette Binoche Cannes-ban a legjobb női alakítás díját kapta.
