Hidas Judit: Ketten a világ ellen

Még iskolaidőben történt, az egyik délután a fiam addig könyörgött, amíg rávett, ne kelljen dzsúdóedzésre mennie. Nehezen engedtem, ilyen-olyan okból már vagy ötször elmulasztottuk a különórát az utóbbi időben. Végül megegyeztünk, Marci megígérte, a szünidő kezdetéig nem fog ilyet többször kérni.

Edzés helyett a játszótérre mentünk a három gyerekkel, ahol összefutottunk a fiam egyik régi bölcsistársával, Csabival, és az apukájával. Ketten éltek, mióta az apa és a kisfiú anyja elváltak, és a férfi lemondatta a nőt Csabi láthatásáról. Az anya és a fia évek óta nem találkoztak.

– Tőlem mindent megkap a gyerek, nincs szüksége egy ilyenre – mondta egyszer az apa, amikor összefutottunk egy parkban, és szóba jött Csabi anyukája, miközben a gyerekeink játszottak.

Nem szóltam, csak néztem ezt a csupa izom férfit, akinek a feje mindig kopaszra van borotválva. Általában egy terepmintás Porsche dzsippel közlekedik, messziről fel lehet a kocsiját ismerni. Az apa sokszor cselleng a gyerekkel délutánonként, viszi sétálni, biciklizni, nőt nem látok velük soha, mindig csak ketten vannak.

Az is olyan nyögvenyelős, amikor mi beszélgetünk. Inkább csak én kérdezem, ő tőmondatokban válaszol, de ha teheti, inkább a telefonján játszik. Egyedül akkor alakult ki közöttünk élénkebb párbeszéd, amikor egy alkalommal elpanaszoltam neki, a fiamat bántotta az egyik óvónéni. A konfliktustól a férfi egészen lázba jött, és csak úgy dőltek belőle az ötletek, hogyan kellett volna a pedagógust kiosztani.

Amikor a játszótérnél ez alkalommal összefutottunk, nem a dzsippel jöttek. A férfi gyalog, a kisfiú pedig egy terepjáró motorral érkezett. Csabika tetőtől talpig motorosruhába volt öltözve, és a járgányával ott száguldozott a játszótér mögötti homokos terepen.

Odamentünk hozzájuk, néztük a kisfiút, aki ügyesen irányította a motort, ugratott a buckákon. Szokás szerint én kérdezgettem az apukát. Mondta, az ő fia is ősztől megy iskolába, mint az enyém, ami már jót is fog tenni neki, mert annyi energia van benne, hogy alig lehet vele bírni.

– Az oviban össze is balhéztam az óvónőkkel, mert állandóan büntetésbe rakták a gyereket. Aztán persze én voltam a hibás, mert felemeltem a hangom egy kicsit, úgyhogy én már inkább nem is szólok semmit – mesélte. – Pedig járunk már kickboxra is, ugyanarra a helyre, én a felnőttekhez, Csabi a gyerekekhez. Még csak egy éve kezdte, de már bajnok, megvert mindenkit a csapatából az év végi meccsen – tette hozzá büszkén, majd a fiamra nézett.

Marci görnyedten ült a fűben, kis pocakja kidudorodott, a karja és az arca is az átlagnál dundibb. Hiába próbálunk figyelni, hogy ne egyen sokat, hiába járatjuk sportra, hízásra hajlamos alkat, akár az apukája.

– Te nem akarod kipróbálni? – kérdezte tőle a fickó, és a motor felé bökött.

A fiam rázta a fejét.

– Biztosan? – tette fel újra a kérdést, de Marci ismét határozottan nemet intett.

Figyeltem a férfit, láttam a szemében a megvetést, hogy milyen puhány, gyáva egy kis kölök ez az övéhez képest. Még jó, hogy nem tudta, épp lógott az edzéséről is. Pedig a fiam ügyes gyerek, még csak most megy iskolába, de már olvas, tud összeadni, szorozni, kivonni, ha kell, meg tudja magát védeni is, csak nehezen próbál ki új dolgokat, és nem szereti különösebben a veszélyt. Sőt van, hogy szokott sírni is.

Eközben Csabika elindult a poros úton egy nagy körre a motorral. Egy iskolaépület volt a hátunk mögött, azt akarta megkerülni.

– Nem szokott elesni? – kérdezte tőle a nagylányom, Bo­ri.

– Csak ritkán, de akkor is rögtön feláll.

– És ha ilyen nagy körre megy, és ott történik valami? – kíváncsiskodott tovább a gyerek.

A férfi megvonta a vállát.

– Ha történik is valami, nem panaszkodik, elintézi magában a dolgot, aztán kész.

Ennyiben maradtunk, ő most sem kérdezett tőlünk semmit. Nem nézte meg a nyolc hónapos kisbabát a kezemben, pedig utoljára akkor találkoztunk, amikor még terhes voltam. Én sem vagyok híve a túlzott gügyögésnek, de azért ez feltűnt, legalább a nevét megkérdezhette volna.

Csabi nemsokára valóban visszatért épségben közénk, mi indultunk a játszótérre, ő is kedvet kapott egy kis hintázáshoz, mászókázáshoz, jöttek velünk ők is. A gyerekről lekerült a bukósisak, a feje ugyanolyan kopasz volt, mint az apjáé, ugyanolyan mokány az alkatuk is. Bőrgatyában, gerincvédőben ment be a rövidnadrágban, félmeztelenül szaladgáló gyerekek közé, miközben öblös hangon bazdmegelt, ha valami nem sikerült neki, meg akkor is, ha igen.

Az apja leült egy távoli padra, telefonálni kezdett, de láthatóan nem tudott itt magával mit kezdeni, így tíz perc múlva felpattant, és intett a fiának, hogy induljanak. A gyerek nem könyörgött, hogy maradjanak még egy kicsit, ahogy az enyéim szoktak, nem próbálta húzni az időt, fegyelmezetten ment az apa első szavára, mint egy kis katona.

Odaintettek nekünk, aztán felültek erre a csöpp járgányra ketten. Felvették a bukósisakot, felbúgott a motor, és elviharzottak. Az apa olyan szorosan ölelte hátulról a gyereket, mintha attól félne, elveszítheti az egyetlen lényt, aki talán érti őt, aki még hozzá tartozik, akivel együtt alkothatják ezt a magányos és rideg férfihadsereget.