Herczeg Szonja: Pacsuli

Egy elszigetelt kis házra vágyott a semmi közepén. Ahol reggel kisétál a verandára, kortyolgatja a kávét, télen befagy a segge, de nincs wifi, és a telefonja sem tud csörögni. Ahol elzárták a digitális csapot, senki sem érheti el.

Arra vágyott, hogy a természettel hadakozzon az emberek helyett. Hogy hajnalban keljen az állatokhoz, napnyugtával tápászkodjon fel a kertből, télen örüljön, ha a friss havat el tudja kotorni a bejárat elől, hogy valami élelmet szerezzen.

Míg ezen morfondírozott, a gang túloldalán két srác beszélgetett. Inkább már üvöltött, nem voltak szomjasak, az messziről látszott. Be volt lőve a haj, tapadt a póló, tapadt a nadrág, nagy volt a hangulat, hú, de fasza, a hozzáig átérződő pacsuli szagáról nem is beszélve, amit magukra löttyintettek, hogy elfedje egy kicsit a pia- és cigiszagot a lányok elől. Fingjuk nincs arról, hogy úgysem fogja őket érdekelni, hogy büdösek, jók lesznek így is. Kevés a választék.

El kellene neki is néznie valahova, ez az este és a holnapi nap van a héten, amikor valamit csinálhat. Mi a faszt panaszkodsz, mentél volna valahova! – mondják majd neki, ugye, mert ilyenkor valamit csinálni kellene, mégsem sittet hordott a héten, bassza már meg, mit képzel, hogy nem örül, jöhetne a gyerek, akkor nem nyavalyogna ennyit, meg a betegség, meg a pestis, meg a kevesebb fizetés, lehetne az is, hogy nem folyik a víz a csapból, tudja-e egyáltalán, milyen kibaszott szerencsés?

Tudja.

Bemegy, felteszi a kávét, a fürdő felé veszi az irányt, bedezodorozza magát, átmegy a hálóba, leveszi az otthoni pólót, felhúz egy melltartót, előkap egy ruhát, kimegy a kávéért, megcukrozza, tejet önt bele, visszamegy a fürdőbe, kihúzza a szemét, itt elmegy a kedve a folyamat többi részétől, kimegy a konyhába, megissza a kávét, bekap két kekszet, rágyújt egy cigire, bemegy a nagyszobába, kinyitja az ablakot, meghallja az autókat, beszívja a port, a mocskot, a benzingőzt, a nyomorúságot és örömöt, visszamegy a konyhába, elnyomja a cigit, be újra a hálóba, bezárja az ablakot, majd ki az előszobába, végig a gangon, le a lépcsőn, ki az utcára, egyenesen a buszmegálló felé, telefont előveszi, szól, hogy mindjárt ott van, leteszi, felszáll a buszra, az emberek hangja késként szurkálja az agyát, a kinti látvány lassan maga a pokol, emberek az utcán, nyomorog és boldog, iszik meg eszik, vannak is meg nincsenek is.

Leszáll a buszról, besétál az utcán, és megint elhatározza, hogy, bár nem ma, de majd holnap biztosan. Mert ennek semmi értelme.