Kamionszínház kompromisszumok nélkül – Hegymegi Máté az új színházi közösségről
– Nemrég mutatták be a Radnóti Színházban MOLIÉRE – The Passion című előadásukat. Azt nyilatkozta: tartott Molière-től. Miért?
– Fontos, komoly szerzőnek tartom, a darabjaiban ábrázolt emberi viszonyrendszerek, konfliktusok ma is érvényesek. Ugyanakkor a dramaturgiája, hatásmechanizmusa mára kissé megkopott. Tehát az ember vagy azt csinálja, hogy a darabot egy konkrét mai közegbe helyezi át, vagy megrendezi klasszikus módon, amit hála istennek már ritkán csinálunk. Nekem ez csapdahelyzet volt, mivel a saját idejében nem mesélhetem el a történetet, de az is idegen tőlem, hogy direkt modernizáljak. Ezekre az ellentmondásokra tökéletes megoldást adott a német szerzők – Luk Perceval, Feridun Zaimoğlu és Günter Senkel – Molière-adaptációja, amely négy mű: A mizantróp, a Don Juan, a Tartuffe és A fösvény egybeírásával jött létre. Az eredeti darabok alapszituációit és karaktereit megtartották, de a forma és szöveg szinte teljesen új. A MOLIÈRE – The Passion a jelenben játszódik, bár nem tudjuk, mikor és hol.
– Egy boncterembe helyezte át a történetet. Miért pont ide?
– Régóta foglalkoztat az úgynevezett anatómiai színház, amelynek már Molière korában is kultusza volt. A halálra ítélt kivégzettek hulláját nyilvánosan boncolták fel, és a véres bemutatókra a nézők jegyet váltottak. A mi előadásunkban a főszereplő lelki élve boncolása zajlik. Az egybeírt négy molière-i főszerepen keresztül egy ember életét boncolgatjuk: mi hajtja előre, mitől lesz egyre szélsőségesebb, pusztítóbb magával és a környezetével is. Mindezt iróniával és humorral tesszük, ahogyan Molière is tette a szereplőivel.
– A bemutató a 30. születésnapján volt, és azt mondta: ez az előadás a pályáján is váltópont. Hogy érti ezt?
– Korábban én is, ahogy, gondolom, a legtöbb pályakezdő rendező, a közönségnek, a szakmának is bizonyítani akartam. Mindig próbáltam ezt azért az egészséges határon tartani, de egy ideje, különösen ennél a munkánál, a bizonyítási kényszer már jóval kevésbé volt előtérben. Bátrabban, helyenként szélsőségesebben merek fogalmazni. Nem akartam direkt módon provokálni, és nem is volt rá szükség, mert maga a darab is annyira nyers és radikálisan szókimondó, elég erős gesztusokat használ.
– A szöveg tele obszcén, trágár fordulatokkal, amit a verses forma ironikusan ellenpontoz. Meztelenség is bőven van a színpadon. Ha nem bántom meg, ez – főleg a „független” rendezőknél – szinte már panel.
– A színház mindig is igyekszik tabukat és konvenciókat borítani. Azt túlzásnak tartom, hogy az előadásunk tele lenne obszcenitással, bár él vele bőven, de csak ott, ahol ennek helye van. Nagyon figyeltünk arra, hogy ez ne tűnjön öncélúnak, de persze van és lesz, akit ez zavarhat. A főszereplő, Pál Andris mindössze kétszer meztelen az előadásban, de sohasem látjuk szemből, takarás nélkül. Ez ma majdhogynem finomkodásnak tűnik ahhoz képest, ahol például a független vagy a táncszínház tart. Nem is beszélve a német színházról. Az eredeti darabban sokkal több obszcén helyzet és testiség volt, sok helyen visszavettünk belőle. Természetesen nem célunk a nézők bizalmát elveszteni, de a határokat ez az anyag feszegeti.
– A Radnóti Színházban először rendezett. Szabad kezet kapott Kováts Adél direktortól?
– Abszolút. Szerencsém van, mert eddig olyan helyeken dolgozhattam, ahol senki nem mondta meg, mit rendezzek, mindig ajánlhattam darabot. A Radnóti szerintem most nagyon izgalmas időszakát éli, jó volt ebben egy kicsit részt venni. A társulatból szinte senkivel nem dolgoztam együtt korábban, egy-két embert ismertem csak személyesen, ezért jóval többet, többfelé kellett figyelni.
– Ön 2014-ben végzett Horváth Csaba és Lukáts Andor osztályában, ez volt az első fizikai színházi koreográfus-rendező szak a színművészetin. Noha még csak öt év telt el azóta, máris a legjobb fővárosi művészszínházak versenyeznek önért. Pedig ezen a pályán nem mindenki előtt nyílnak meg ilyen gyorsan a kapuk. Mitől ilyen sikeres?
– Ez nagyon megtisztelő, de túlzásnak tartom, nem hiszem, hogy versenyezni kellene értem. Szerencsésnek tartom magam, mert nagyon jó lehetőségeket kaptam, és sikerült néhány különleges előadást csinálnunk. Én eredetileg színész akartam lenni, a színművészetin másodikban kezdett izgatni a rendezés. A tanáraink arra biztattak minket, hogy merjünk bátrabban, másként gondolkodni a színházról, hisz részben erre lett kitalálva a képzésünk. Rengeteget tanultam Horváth Csabától, Zsótér Sándortól és Székely Gábortól is. Nagyon sokat számított, hogy diploma után a Szkénében megcsinálhattam a Kohlhaast, és ezután meghívott a Katona József Színház is, ahol megrendezhettem a Bádogdobot.
– Gyakran halljuk, hogy színésztúlképzés van. Igaz ez a rendezőkre is? Hiszen őket sehol nem várják szerződéssel.
– A színházaknál ritkán van rendezőszerződtetés, illetve ezeket a helyeket az idősebb rendezők töltik be. Budapesten, azt hiszem, csak két színház van, ahol fiatal rendezőt alkalmaznak. Így aztán közülük sokan beszorulnak a független szférába. Nem feltétlenül azért, mert ott akarnak dolgozni, hanem mert máshonnan nincs elég hívás. A független szféra pedig rendkívül alultámogatott, pályakezdő rendezőként kevés lehetőség van az indulás pillanatában. Szerencsére a Staféta Program ebben sokat segít, de önmagában nem tud ennyi embernek teret biztosítani.
– Mostani hír, hogy a Jurányi Ház sem kapta meg azt a tao-kompenzációt, amelyet még nyárra ígért neki a minisztérium És ha meg is kapják a pénzt, az jóval kevesebb lesz, mint amennyi a tavalyi taobevételeik alapján járna nekik. A független színházak tragikus helyzetbe kerültek. Ön azonban három rendezőtársával – Kovács D. Dániellel, Pass Andreával és Szenteczki Zitával – megalapították a NARRATÍVA független színházi közösséget. Jó az időzítés? Miben bíznak?
– Danival öt éve társulatépítésen gondolkozunk. Másfél éve arra jutottunk, hogy ezt többen még izgalmasabb lenne csinálni. Mi négyen eddig is sokat néztük egymás munkáit, elmondtuk a véleményünket. Ezért elkezdtünk azon gondolkodni, mi lenne, ha folyamatosan jelen lennénk egymás munkáját segítve. Sokan azt mondták nekünk, hogy várjunk még, mert a finanszírozás évről évre romlik, talán idén a legrosszabb. De bennünk megvan az elhatározás, az indulat és az irány, amivel egy társulatot el lehet indítani, ha nagyon kevés anyagi fedezettel, akkor is. Nem akarunk várni a lehetőségekre, hanem elé akartunk menni. Ha igaz, hogy évről évre rosszabb a helyzet, akkor most a legjobb, hiszen jövőre még rosszabb lesz.
– A NARRATÍVA hangsúlyosan generációs közösség. Ha két dudás nem fér meg egy csárdában, négynek könnyebb lesz?
– Bár négyünk ízlése különböző, hasonlóan gondolkodunk a színházról. Lényegében ugyanannak a közönségrétegnek játszunk, a stábtagok és a színészek közt is nagy az átfedés. Ha külön-külön próbálunk érvényesülni, voltaképp egymás elől pályázzuk el a lehetőségeket. Óhatatlanul érdekellentétekbe, megosztottságba kényszerülünk. Nem akarunk egymás ellen dolgozni, inkább közös célokat tűztünk ki. Több pici forrásból sikerült az induláshoz szinte elegendő pénzt összegyűjteni. Befogadott minket a Radnóti új játszóhelye, a Tesla Labor, béreljük tőlük a termet. Ebben az évadban mind a négyen egy-egy előadást rendezünk. Tisztában vagyunk azzal, hogy az állami pénz nem elég, tehát muszáj más támogatási formákat is találni. Dolgozunk rajta. És ha minden jól megy, egy év múlva elindíthatjuk a kamionszínházunkat.
– Terveik szerint egy kamion platójából építenének mozgatható színpadot, így gyakorlatilag bárhová elvihetnék az előadásaikat.
– Igen, szeretnénk mobilak lenni, hogy ne csak Budapesten legyenek láthatók ezek az előadások. A hosszabb távú terveink között szerepel az is, hogy mindenhová eljussunk a guruló színházzal, ott álljunk meg, ahol csak akarunk, és kompromisszumok nélkül játszhassuk az előadást. Olyan színházat akarunk csinálni, amiben megalkuvások nélkül beszélhetünk azokról a problémákról, amelyek feszítik az embereket. A hosszú távú cél az, hogy állandó társulatunk legyen, szerződtetett színészekkel. Jelenleg a négy tervezett bemutatót úgy tudjuk megcsinálni, hogy mi négyen szinte ingyen dolgozunk, viszont a színészeknek és a többi munkatársunknak igyekszünk annyit fizetni, amennyi csak a büdzsénkbe belefér. Ez még mindig kevés, de másfél éve nem hittem volna, hogy eddig el tudunk jutni.
– Szép gesztusok. De miből fog megélni?
– Mind a négyen rendezünk a Narratíván kívül is. Nemcsak a megélhetés miatt, hanem mert fontos, hogy máshonnan is érjenek minket impulzusok, és ezeket is be tudjuk a közös munkánkba építeni. Nem szeretnénk izolálódni. Kidolgoztunk egy kilencpontos manifesztót a célokról, a belső működésről. A legelső pont az, hogy hét év múlva, akárhol is tartunk majd, feloszlik a társulatunk. Motiváló erő, ha tudjuk: az időnk nem végtelen, és a vállalkozásunk is véges. Az első két-három év biztosan nagyon nehéz lesz. Utána már kialakulhat valami, de nem szeretnénk ebbe se beleragadni, belekényelmesedni. Ezért hét év múlva mindazt, amit addig sikerül megteremteni, úgy, ahogy van, átadjuk a következő generációnak. Szedjék szét, vagy folytassák, ahogy jónak látják. Számunkra ez egy kísérlet, hogy megnézzük, lehet-e új csatornákon eljutni a közönséghez, és újfajta színházi közösségeket építeni.
