Hazugságok gyöngysora
A főszereplő-producer Nicole Kidman a Hatalmas kis hazugságok tengerparti luxusát a vagyonába zárkózó New York-i elit világára cserélte: az általa alakított Grace Fraser menő és magas órabérrel dolgozó párkapcsolati terapeuta, aki saját párkapcsolati válságával a nézők szeme láttára szembesül. Grace semmit sem sejtett arról, hogy a férje megcsalta, hazudott neki, és az is lehet, hogy megölt egy embert. Az élethazugságok leleplezését egy gyilkosság indítja el: az áldozat egy Harlemben élő fiatal, latina nő, Elena Alvest (Matilda De Angelis), az első számú gyanúsított pedig Grace férje, Jonathan Fraser (Hugh Grant), akit sztárorvosként tisztelnek. A néző nem csupán abban bizonytalan egész végig, hogy ki követte el a bűntényt, de abban is, hogy valóban ki fog-e derülni az igazság, vagy a szereplők a pénzük és befolyásuk által továbbra is fenn tudják tartani pazar és pazarló életmódjukat, és ártatlanságuk csillogó keretben mutogatott képét.
A sorozat rendezője Susanne Bier, aki a Night Manager című minisorozatban egyszer már megvizsgálta, miből is lesz a luxus – akkor a John le Carré regénye nyomán készült filmben fegyverkereskedelemből származott. Ezúttal ismét egy könyv szolgál a sorozat alapjául, a cselekmény fő szálát pedig az epizódról epizódra más szereplő felé vándorló gyanú szövi. Az orvos tette? Elena Alves férje tette? Grace gyilkolt? Esetleg az orvos apósa (Donald Sutherland), vagy kamasz fia (Noah Jupe) az elkövető? A családban mindenkiről el tudjuk képzelni, hogy oka van a gyilkosságra, hogy képes megtenni, és – talán ez a Tudhattad volna fő mondanivalója – azt is, hogy együtt tud élni a tettével. Ezt az együttélést egyaránt lehetővé teszi a hatalmas vagyon és az, hogy a szereplők folyamatosan megtévesztik egymást, és saját magukat is. Számos példát láthatunk az epizódokban, hogyan tudnak együtt élni kisebb-nagyobb hazugságokkal és részigazságokkal.
Tudhattad volnaA gyilkos keresése és a Nicole Kidman körüli világ szétesése mellett a Tudhattad volna azt is bemutatja, hogy a tökéletes lakásbelsők és Kidman kabátjai által képviselt kimagasló gazdagság milyen társadalmi jelenlétet tesz lehetővé. A nyitó epizód – az egész széria legerősebbje – életvitelük üvegbúrájába zárt, kiöltözött anyák közé kalauzol, akik gyerekeik magániskolája számára szerveznek csillogó gálaestet. Az est bevételéből szegényebb tanulókat támogatnának ösztöndíjjal, hiszen a tandíj évente negyvenezer dollár. Jótékonykodásuk célja valójában saját jó érzésük fenntartása. Amikor a jómódú és ráncfelvarrott anyák közé megérkezik a fiatal Elena Alves, karján egy újszülöttel, akit az aranyozott környezetben gyorsan meg is szoptat, a rendező elsőrangúan egyensúlyoz a szatíra, a féltékeny nyálcsorgatás és a társadalmi kommentár között. A társadalmi különbségekre a későbbiekben már nem reflektál ennyire direkten a sorozat, de a motívum mindvégig jelen van: a sztárorvos szinte az egyedüli fehér a börtönben, családja szemmel láthatólag könnyen kifizeti a kétmillió dolláros óvadékot, majd együtt sétálgatnak, és étterembe mennek.
A látszat pénzzel és manipulációval egyszerűen fenntartható, ez a sorozat második felében előtérbe kerülő bírósági epizódok tanulsága. Ezekben a részekben kap kulcsszerepet a Noma Dumezweni által megformált ügyvéd, aki a Fraser család tagjaihoz hasonlóan többféle képet mutat magáról: privátban kegyetlen, a bíróságon megértő és kedves. Dumezweni alakítása a sorozat egyik csúcspontja, amihez persze az is kell, hogy az érzelmi krízist bemutató jelenetekben Hugh Grant rendre elrejtse az arcát, így aztán a krízist nézőként inkább elképzeljük, mint látjuk, vagy hogy Kidman arca gumibabára legyen plasztikázva.
(Tudhattad volna, 6x60 perc, HBO GO)
