Határnyitás

Az a furcsa eset történt idén (ja, bocs, ilyenkor szoktam azt mondani, hogy nahát, megint elszaladt egy esztendő, pedig mintha tegnap lett volna, hogy láttuk az előző vonatkozó kiállítást), tehát az a furcsa eset történt, hogy a melléktárlat valahogy előlépett főtárlattá. Mintha a kiállítás rendezői is megéreztek volna ebből valamit, hiszen a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, ott, ahol egykor Petőfi nem szavalta el a Nemzeti dalt, most egy stilizált határsorompó áll, mögötte pedig egy endékás Trabant, papundekliszürke oldalát egykori újságkivágások borítják. Igen, ez a húszesztendős esemény lett az idei sajtófotó-kiállítás legerősebb anyaga, megdöbbentő, megrendítő és megmosolyogtató egyszerre, hogy tényleg, mik nem történtek azokban a különös időkben.

Ahhoz persze, hogy az értékrend így alakuljon, az is kellett, hogy a Határnyitás fényképészei, akik akkor a szakma fiatal tehetségei voltak, s mára középkorú tehetségei lettek, már nem indulnak a mai megmérettetéseken. (Ki azért, mert átállott a zsűri oldalára, ki azért, mert.) Szomorú, mert hiányoznak erősen. Ahogy azok a fiatalok is, akik az utóbbi években degeszre nyerték magukat, most még sincsenek itt. Szürkébb lett nélkülük a tárlat – pedig jelentkezőben nem volt hiány, a beküldött anyagok száma minden korábbi rekordot megdöntött. Nincs is semmi baj, vannak remek képek (kevesen), vannak derekasak (sokan), úgyhogy minden megy a maga útján, annak meg csak örülhetünk, hogy az elmúlt esztendőben kevesebb volt a vér, az erőszak, a durvaság Magyarországon, mint korábban. (Fotósainknak e tárgyban külhonba kellett utazniuk.)

Úgyhogy idén a mellék a fő, meg persze az, hogy immár tizenhetedszer sajtófotó-kiállítás van. Idei kedvencem Földi Imre munkája, a „Szolgálunk és félünk”. Gratulálok!